D. Tóth Kriszta: “Újkertesházam”

Beköltöztünk. S mire ezeket a sorokat olvassák, már tizenötnél is kevesebb dobozunk van! A fekete nejlonzsákoktól két nap alatt megszabadultunk – mind a harmincháromtól. De a dobozok valahogy nem akarnak elfogyni. Ha kipakolok egyet, kettő kerül elő helyette. Ráadásul – lakáscsere lévén – a két család pontosan egy időben költözött ki, illetve be, így aztán az összes dobozunkat és zsákunkat kénytelenek voltunk a vendégszobában fölhalmozni, amíg a házelhagyók elhagyták a házat. A padlótól a plafonig terjedő rengetegben logikának, praktikumnak a nyomát sem lehet felfedezni. Az első napokban tompa késsel vágtuk a kenyeret, mindent ugyanabból a három bögréből ittunk, és Lola négy napig a barna-rózsaszín csíkos melegítőalsójában ment óvodába. A nadrágokat és szoknyákat tartalmazó ruhásdoboz ugyanis a Jóistennek sem akart előkeveredni. No, nem mintha bármi baja lett volna a tréningruhából… este kiöblítettem, reggelre megszáradt.

A csíkos nadrágban űzte-hajtotta a kertben található (vagy nem található) összes bogarat, lepkét, kukacot és hangyát is. Kiforgatott minden gyufásdobozt, és rájuk rajzolta, hogy melyiket minek a gyűjtésére használja majd. De amíg a pókos és hangyás dobozkában szorgalmasan gyűltek az állatok, és már a gyűrűsféregháznak is volt egy lakója, addig a bodobácsok csak nem akartak előkerülni. Ki tudja, tán megijedtek a ház újdonsült úrnőjének lelkesedésétől. Apropó, állatok. Hanghatások tekintetében a bel-budai villamos-autóbusz-szirénázó mentőautó-éjjel fúró szomszéd helyét átvették a kutyák. Míg másfél hete még azon bosszankodtunk, hogy fölöttünk valakinek megint este háromnegyed tizenegykor jut eszébe ezermesterkedni, addig most ugyanebben az időpontban menetrendszerűen rázendít a falusi falka. Az egyik elkezdi, aztán fokozatosan, különböző szólamokban bekapcsolódik a többi. Óriásiak. De még így is, mennyivel jobban hangzik kutyaugatásra álomba szenderülni, mint menetrendszerű mentőautó-szirénákra!

Lola persze az egészből nem hall semmit. Este fél kilenckor valósággal beájul az ágyába, és új szobájának hűvösében egészen reggel fél kilencig… aludna, ha hagynánk. A reggeli kezdést ugyanis, bizony, előbbre kellett hoznunk, hogy beleférjen az extra fél óra autózás az óvodáig. Így aztán fél nyolckor fölébresztjük, megmossuk az arcát, reggelit rakunk elébe, és ötpercenként felszólítjuk, hogy (1.) nyissa ki a szemét, (2.) pakolja be a szájába a pirítósát, (3.) igya meg a narancslevét, (4.) fáradjon be a fürdőszobába, és mossa meg a fogát, majd (5.) ugorjon bele a gumicsizmájába, és végül (6.) induljunk el. Ehhez még nem tudott hozzászokni a szentem. A kényelmes reggeleink hiányához. A kocsiban, amikor már képes az emberi kommunikációra, végül azzal vigasztalom, hogy milyen jó lesz délután a napsütötte udvaron bodikat kergetni, gazt gyomlálni, vagy egyszerűen csak rollerral körbejárni a teraszt. Ez fölvillanyozza, és amikor beérünk az óvodába, óriási elánnal mesél a „azújkertesházamról” a pajtiknak, majd ugyanazzal a lendülettel meghív mindenkit egy „kertespartira” hozzánk azzal a kitétellel, hogy „de hozd az apukádat, az anyukádat és a kistestvéredet is!”. Ez az a pillanat, amikor kénytelen vagyok közbelépni, és lehűteni a lelkesedését.

Ha a sietősebb reggelektől eltekintünk, a költözésnek mindhárman egyértelmű nyertesei vagyunk. Úgy illeszkedtünk bele a vidéki létbe, mintha világéletünkben ezt csináltuk volna. Teszünk-veszünk kint és bent, eszünkbe sem jut bekapcsolni a televíziót, és két hét elteltével ismerősen integetnek a pékségben a lányok. Az éjjeli kutyákról pedig mára simán megmondjuk, éppen melyik szomszéd házőrzője veszi komolyan a munkáját. Csak a halak bánatosak. Noha a nagykönyv szerint mindössze két másodperces a memóriájuk, nekem úgy tűnik, hogy mai napig nem tudták feldolgozni a költözés traumáját. Egyikük – arany szívem – a költözködés napján olyannyira megijedt, hogy ijedtében megszült. Tizenhárom apró kishallal több volt az edényben, amikor visszaöntöttem őket az akváriumba. Ott kergetik egymást, meglehetősen idegesen, a régi halak keresik a régi zajokat, a régi fényeket, az újak meg jó pozíciók kiharcolásával küzdenek a túlélésért. Persze ki tudja, tán ők is egy kicsivel nagyobb házra vágynak, kertecskével, bodobácsokkal.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Harminc éve együtt, mégis alig ismerik egymást » • Tavaszi zsengék:Korianderes karalábéfőzelék » • Tompos Kátya: Mi az, hogy csont nélkül? » • Nők a startvonalnál – Mi fontos egy pályakezdőnek? » • Pedofília-botrányok: Krízisben a katolikus egyház » • Életre szóló minta: A tetoválásom én vagyok! »