D. Tóth Kriszta: Búvóhelyről buborékokhoz

Négy évvel és négy hónappal ezelőtt, Lola néhány hónapos korában, amikor ez a rovat elindult, nagy dilemma előtt álltunk. Írtam már erről, nem is akarom untatni önöket vele. Az a lényege, hogy a gyereket próbáljuk születése óta folyamatosan a gyerekek természetes közegében tartani. Gyerekszoba, kert, játszótér, anya, apa, nagyszülők, barátok, óvoda stb… nem pedig műterem, stúdió, színpad, effélék. Még akkor is, ha önök, a Lolával az élet kitartó és hűséges olvasói megérdemelnék, hogy lássák azt, akiről ez a sorozat szól. Ez nem tiszteletlenség, nem „ki ha én nem” magatartás, hanem egyszerű arányérzék, szülői lelkiismeret és normális, jóindulatú féltés. No, ennyit erről, tényleg. Hiszen azokat, akiket eddig nem győztem meg, most sem fogom. Azoknak pedig, akik megértették és elfogadták, őszintén hálás vagyok, és: köszönöm.

Viszont a múlt hétvégén Loláról egyértelműen kiderült az, amit eddig is sejtettünk. Nagy nap volt szombaton, komoly programokkal. Lola egyetlen dédnagymamájának kerek nyolcvanadik születésnapja. Az anyósom összetrombitálta az egész rokonságot, plusz a dédi barátnőit, rég nem látott unokatestvéreit, még az öreg Chris is ott volt, aki annak idején, az ötvenes években a családi vállalkozás furgonját vezette. Mondanom sem kell, a társaság jó kétharmadát sem én, sem pedig a lányom nem ismerte. Addig ezzel nem is volt semmi gond, amíg segíteni kellett a nagyinak főzni, tálalni, rendet rakni a házban. Közben beszélgettünk a vendégségről, arról, hogy ki mindenki jön, és hogy micsoda nagy öröm megköszönteni Brendát a nyolcvanadikon. Lola ragaszkodott hozzá, hogy az ezüstszínű harsinyáját és a legpörgősebb, szürke hercegnőszoknyáját vegye föl. Közben megérkezett Sophie baba is, hasonló csomagolásban, csak épp nem ezüstszürkében, hanem talpig rózsaszínben pompázva. Így vártuk a vendégsereget…

Akik el is kezdtek szállingózni, szépen sorban. Az elsőket Lola még, a szoknyám mögé bújva ugyan, de kedves mosollyal köszöntötte. Megmondta, hogy hívják és hány éves. De aztán, ahogy gyűltek az emberek, a lányom úgy ment össze. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a rá irányuló figyelemtől, és szerintem már azt is megbánta, hogy ilyen feltűnő színű harisnyanadrágot válaszott – azt ugyanis senki nem mulasztotta el megdicsérni. Mármint azok közül, akik észrevették, hogy Lola is ott van. Merthogy nagyjából húsz perc elteltével keresett magának egy búvóhelyet. Egy olyan zugot, ahol ő maga láthatatlan maradhatott, de közben engem folyamatosan szemmel tudott tartani. A nappaliban, a kanapé és az előszobaajtó közötti, nagyjából negyven centi széles rést találta meg, odacsempészte a kissámlit, ráült, fölhúzta a térdeit és onnan szemlélte a kavalkádot. Csak akkor kommunikált, amikor kérdezték, de akkor is csupán úgy, hogy előtte odahívott magához. Eleinte persze zavart. Boszantott, hogy az én gyönyörű, okos négy és fél éves lányom, akit olyan szívesen hordoznék körbe, büszkeségtől dagadó anyai mellszerkezettel, nem hajlandó kijönni a sarokból. Főleg akkor idegesített a helyzet, amikor Sophie-t, a család tündéri mókamesterét körbedicsérték a rokonok és barátok. Naná, hogy féltékeny voltam, ez egyértelmű.

De nem volt szívem kiszedni a sarokból. Eszembe jutott ugyanis egy másik ötéves-forma, copfos, aki Igalban, a nagyszülei házában rendszeresen az íróasztal alá bújt, amikor a falu plébánosa ebédelni jött… én sem szerettem mórikálni magam idegenek előtt. (Khm, tudom, hogy ez ma nem hangzik túlságosan hihetően, de valóban így volt.) És olyan hálás voltam, amikor – a harmadik alkalom után – a nagymamámék úgy döntöttek, hagynak az asztal alatt, hadd küzdjem le a gátlásaimat a saját tempómban. Úgyhogy odamentem Lolához, átöleltem, megpusziltam, és megkérdeztem, hozzak-e neki néhány szem epret az odújába. Elolvadtam a pillantásától. Huncut volt, hálás és szégyenkező egyszerre. Olyan nagyon emberi. Kimentem a konyhába, hogy megmossam a gyümölcsöt. Aztán… ahogy visszaértem, üres volt a sámli. A gyerek sehol. Körbementem a házban, kerülgettem a vendégeket, kérdeztem Alexet, nem látta-e Lolát. „Kint játszanak az unokatesóm fiával. A kertben” – mondta a lehető legtermészetesebb hangon. És tényleg. Kint ültek a fűben, a csöpögő nyári esőben, és buborékot fújtak… Az én gátlásos kisemberem, meg az ő lovagja.