Ha nincs hely, ahonnan reggel elindulhatsz

A hír:  Több forgalmas területen ezután már nem lakhatnak tovább a fedél nélküliek.
A városvezetés azt kérte a segítő szervezetektől, hogy december 15-ig találjanak megfelelő szállást az érintetteknek. A főpolgármester egy nappal a határidő lejárta előtt arról számolt be, hogy a döntő többség, mintegy 80 százalék elfogadta a számukra felkínált szociális segítséget. Tarlós István november elején jelentette be, hogy rendet akar tenni a főváros kiemelt aluljáróiban.

Különvélemény Peller Marianntól
Nemrég beszélgettem egy hajléktalan nővel – interjút készítettem a Nők Lapja Café számára. Terike elmesélte, hogy már két éve a Margit-sziget egyik eldugottabb szegletében talált otthonra. Van párja is, akivel összetákoltak egy kis kuckót, ahova a hideg elől be tudnak húzódni. Vigyáznak rá, rendben tartják – már amennyire ez lehetséges. Munkája nincsen, segélyt már nem kap. Megkérdeztem, van-e családja? Tartja-e velük a kapcsolatot? Elmesélte, hogy öt gyermeke van, de már csak egyikükkel tartja a kapcsolatot – ritkán, de beszélnek. Arra, hogy miért nem kér a lányától segítséget, azt mondta, nem akar olyan lenni, mint az édesanyja volt…
Megtudtam, hogyan került az utcára: a férje megcsalta (Terike anyjával!), ő rájött erre, folyamatos veszekedés, majd sajnos gyakori dulakodás, verekedés lett az eredménye. Ekkor már masszívan ivott. Majd egyik este, munka után arra ment haza, hogy nem illik a kulcsa a zárba – a férje kitette. Munkája előtte sem volt, fiatalon szövőnőként kereste a kenyerét, de a házasságkötés után az ura tartotta el. Azt mondta, már nem változtatna az életén. Nem látja a kiutat, nincs ereje hozzá, úgyhogy már nem akar próbálkozni. Jó ez így, ahogy van.
Nem értettem, miért gondolja így. Igyekezett hát elmagyarázni. Ez egy ördögi kör: ha nincs egy hely, ahol minden reggel felkészülhetsz a munkára, és ahol minden este nyugalomban, melegben, tisztaságban hajthatod álomra a fejed, akkor hogyan tudnál jól teljesíteni a munkahelyeden – mondta.
Arra, hogy miért nem húzza meg magát egy hajléktalanszállón, azt felelte, hogy ott lopnak; mindent, ami mozgatható. És olyan is előfordult már, hogy rámászott egy homoszexuális nő. De hetente azért benéznek, hogy fürödjenek, mossanak és főzzenek maguknak néhány napra elegendő meleg ételt.
Legtöbbször ezt a képet kapjuk a hajléktalanokról: alkoholmámorban fetrengenek az aluljárókban, vagy üveges tekintettel kéregetnek a megállókban, köztereken, és nem szívesen adna nekik pénzt az ember, mert sejthető, hogy nem ételre fogja költeni… Velem olyan is előfordult már, hogy durván elküldött valaki, mert ételt adtam volna, még a diákéveim alatt.
Csakhogy vannak jó néhányan, akik igenis mindent elkövetnek azért, hogy a munkájukból meg tudjanak élni; annak ellenére, hogy nincs otthonuk. Nem kéregetnek, hanem rendesen bejárnak a munkahelyükre, és igyekeznek a legjobban teljesíteni, megragadni a lehetőségeket, és eltitkolni, hogy nincsen hova hazamenni, mert ki akarnak keveredni ebből a kilátástalannak tetsző helyzetből. Jó lenne először őket támogatni, nekik segíteni. A többieket pedig talán valahogy motiválni kellene. De hogy hogyan, azt nem tudom.
Azzal, hogy a hajléktalanok 80%-át sikerült elhelyezni itt-ott – tehát sikerült eltüntetni őket szem elől –, még nem oldottuk meg a helyzetet, nem tüntettük el a valódi problémát; csupán elértük, hogy ne csúfítsák el a közterületeket…