| Olvass tovább! Gyilkolásra túl sovány indok a gyógyszer |
A hír: A 46 millió forintos kártérítés megfizetésére, amelyet a bíróság Szögi Lajos családjának megítélt, nincs sok esély. Az érintett rabok emberölésért ülnek, életfogytig tartó fegyház-, illetve 5 és 15 év közötti börtönbüntetésüket töltve. Rabként keresett pénzükből, illetve vagyontárgyaik értékesítéséből kell megfizetniük a pénzt. A Szögi család ügyvédje végrehajtást kér a megítélt összegre, de a pénzhez így is nehéz lesz hozzájutni.
Különvélemény Peller Marianntól
Nem tudom, miért van így, de gyerekkorom óta remegve rettegek a hozzám igazán közel álló szeretteimért: édesapámért, édesanyámért, a nővéremért és most már a páromért is. Gyerekként, emlékszem, sötétedés után az ablakban kucorogva vártuk haza édesapánkat – akkor még nem volt mobiltelefon. Hiába igyekezett édesanyánk megnyugtatni, hogy apucinak nincsen semmi baja, csak sokáig dolgozik vidéken és később ér haza, mint általában. Akkor tudtunk megnyugodni teljesen, amikor begördült a sárga Wartburg kombi az udvarra. A nővérem addig gerjesztette magában az aggodalmat, míg mára mesterfokon űzi a féltést a családunkért és a férjéért.
Felnőve igyekeztünk „lazulni”, és nem úgy viselkedni, mintha a saját szüleink és egymás szülei lennénk, de még így is előfordult, hogy a nővérem körbetelefonálta a családot, amikor a hírekben egy a tízes úton történt balesetről hallott.
Nyolc évvel ezelőtt sokkoló volt hallani, hogy édesapánk autóbalesetet szenvedett. Egy márciusi késő estén, egy fiatalabb sofőr úgy gondolta Pomáz és Pilisszentkereszt között, hogy akkor is megelőzi az előtte haladót, ha épp a szemben lévő sávban édesapánk közeledik – tökéletesen szabályosan. Apa az árokban kötött ki, de csodával határos módon megúszta egyetlen karcolás nélkül. Még szerencse, hogy a harmadik autó is megállt, és azonnal apukám pártját fogta, mert az előzni próbáló sofőr azonnal apát kezdte hibáztatni. Az ügy aztán néhány hét alatt lezajlott, és mára a feledés jótékony homályába veszett, míg eszembe nem juttatta ez a hír.
Apukám esete eltörpül amellett, ami Olaszliszkán történt, mégis neheztelek még a fiatal sofőrre így, látatlanul is. Akkor mit érezhet az a két kislány, akik kénytelenek voltak végignézni, hogy az édesapjukat kitépik a kocsiból, majd magatehetetlenül fekszik a földön, miközben harmincan állják körbe, és ütik-vágják, rúgják, ahol érik?
A lincselés hogy lenne arányos büntetés azért, mert véletlenül elsodort egy kisgyereket, akinek szerencsére nem esett semmi baja, és akinek a figyelmetlensége is hozzájárult a balesethez? Ráadásul ennek a kislánynak a rokonai azért tudták kirángatni a tanárt az autójából, mert az megállt, hogy megnézze, nem esett-e valami baja a gyereknek.
A bíróság meghozta ítéletét, a lincselők megkapták büntetésüket. Hogy az elegendő-e, kevés, vagy éppen túl sok, döntse el mindenki maga. A fizetendő kártérítés összegét is megállapították: 46 millió forint. Hogy a pénzt egyáltalán megkapja-e a meggyilkolt tanár családja, kétséges. A börtönben végzett munkával keresett pénz nevetségesen kevés ahhoz, hogy abból valaha megfizessék a bűnösök; a két ingatlan pedig, amit értékesíthettek volna, már nem az elítéltek tulajdonát képezik, mivel azokat átíratták más, el nem ítélt családtagjaik nevére. Az kétségtelen, hogy ez a pénz segítene az árván maradt gyerekek jövőjét megalapozni, de vajon létezik-e akkora összeg, amiért megvásárolhatnák egy szerettünk életét?
