 Miért fizetsz többet 2011-ben? |
A hír: Árfigyelő mozgalmat indított a Nyugdíjasok Szervezeteinek Somogy Megyei Szövetsége – erősítette meg a hírügynökségi értesüléseket Stikel János elnök a Klubrádiónak. A tagok fél éven át rögzítik az alapvető élelmiszerek, az energia és a gyógyszerek árát, figyelik, szerintük ugyanis ezeknél aligha 4 százalék alatti az áremelkedés. Összesen 179 tagszervezetük vesz részt az árfigyelésben, és a tapasztalatokat fél év után, szükség esetén a parlamenti képviselőknek továbbítják, amely így reményeik szerint a kormányig is eljuthat.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Már régóta létezik ilyen árfigyelő, a neve másoknak Nusi néni, nekem a nagymamám. Évekre visszamenőleg pontosan tudja, mi mennyibe került, tényleg az a típus, akire azt mondják, hogy húsz forintot Győrig kergetne. Nemrég kórházban volt, saját felelősségére, szigorú pihenés előírása mellett bocsátották el. Kiengedése után pár nappal hívtam. A háttérben gyanús zajok, egyáltalán nem a nyugodt, lefüggönyözött lakás megnyugtató neszei. „Mi ez?” – kérdeztem rosszallóan. „Á, csak a tévében megy valami hülyeség” – próbálkozott rászedni, mikor ez kúszott a vonalba: „De Nusi néni, ennyiért nem adhatom oda, ennél drágábban szerzem be…” „Szóval a tévében éppen valamire alkudozik egy néni, akit épp úgy hívnak, mint téged” – mondtam neki. „Jól van na, kijöttem a piacra, a lány, aki segít nekem, csupa vackot hozott méregdrágán, meg ugye kellett más is, ha meggyógyulok, nem járhatok régi ruhákban, cigit is kell vegyek, akárhogy rimánkodtam, senki nem adott nekem…” Tudtam, hogy nem sokáig bírja otthon, ha nem ő vásárolhat be, borul minden. Mamánál mindig abból van a menü, ami le volt értékelve. Hányszor, de hányszor megkaptam már – ha éppen nem tudtam elmenni hozzá a megígért ebédre – a következőket: „De hát itt a finom sütemény, itt a remek hal, a finom saláta.” „Ugyan már – próbáltam nyugtatni –, jó lesz az holnap is!”
Megáll a levegő, vészjósló csönd a túloldalon. Majd a rosszalló hang: „Hiszen ma járt le mindennek a szavatossága!”
Folyamatosan figyeli, mi a pálya, begyűjti az áruházláncok reklámfüzeteit, néha – azzal az ürüggyel, hogy kell a séta – feltérképezi a környező boltok kínálatát. „Csak megnéztem, mi a helyzet ott” – mondja ilyenkor. Jegyzetel, kivonatol, jobb, mint a neten az ár-összehasonlító oldalak.
Füzetkéi évekre visszamenőleg megvannak, nem nagyon szeret kidobálni ilyesmit. Szerintem ha álmából felkeltik, akkor is meg tudja mondani, mennyibe került egy kiló kenyér teszem azt 1967-ben. De nem csak az élelmiszereket tartja számon, pontosan tudja a ruhák, bútorok, legkisebb kacatok árát is. Régebben ő volt a legnagyobb seftes, loholt a piacra, egy időben Törökországba is, vett, eladott, csereberélt, bőrt, aranyat, amit lehetett. Szegény, rászoruló sosem volt, valami különös szenvedély hajtotta mindig. Sosem felejtem el, amikor pár éve egyszer meglátogatott Berlinben. Az első utunk az ócskapiacra kellett, hogy vezessen. Ott a dámából egy szempillantás alatt öregasszony lett, összegörnyedt, és úgy magyarázta szívet tépő hangon az árusnak, hogy ő kisnyugdíjas (én fordítottam, legszívesebben elszaladtam volna), és hogy nincsen neki pénze, de erre a gyűrűre feltétlenül szüksége van. És megkapta, szinte ingyen, csak hogy menjen már arrébb. Persze tudom, hogy ez a mostani kezdeményezés nem a nagyihoz hasonló nyugdíjasokról szól, épp csak szerettem volna egy kicsit vidámabb vizekre evezni. Mindig elszomorodom, ha nyomorgó kisnyugdíjast látok, aki a boltban a legócskább húsokat veszi, a legolcsóbb édességet (hogy valamivel mégis kínálhassa az unokáját), és gyakran macskakaját, magának.
Ez nem kitaláció, a sarki boltos mesélte, hogy több nyugdíjas eszik macskakonzervet, mert végül is nem mérgező, és olcsóbb, mint bármelyik emberi étel. Nem gondolom egyébként, hogy a mozgalom célhoz vezetne, majd tudomásul veszik a beadványt, és kész. Megjelenik róla pár cikk, és az árak szép sunyin kúsznak egyre magasabbra, megállíthatatlanul…
