Különvélemény Für Anikótól 
1989. Idehaza és körülöttünk forrong, átalakulóban minden. December 25., karácsony. Szép, várva-várt. Hogy fehér volt-e vagy fekete, már nem emlékszem, de minden másra elég jól. Arra is, melyik pulóveremet viseltem aznap este, és melyik lámpa égett Anyámék nagyobbik szobájában a Majakovszkij utca (ma Király utca) 82. egyik IV. emeleti udvari lakásában. Nagyim még él, virgonc, 76 éves, és mint általában, a „három grácia” – Nagyanyám, Anyám és én – alkotta az ünnepi sokadalmat. Az is előttem van, melyik falnál állt a világos fenyő laminált szekrénysor, melynek „hasában” kapott helyet a tévé. Bár ilyenkor nem szokott, de most be volt kapcsolva. A képsorokat néztük elképedve, döbbenten, hitetlenkedve.
Romániából közvetítették, Bukarestből. Tulajdonképpen a karácsonyfa, az ünnepi asztal mellől, Krisztus Urunk születésének ünneplésekor nézhettük végig a Ceaușescu házaspár kivégzését. Hihetetlenül bizarr! És pontosan ilyenek voltak az érzelmek is, melyek támadtak akkor bennem, bennünk. Láttunk két rémült – bár ebben az állapotban is arrogáns – öregembert, akiket tulajdonképpen sajnálnunk, sajnálnom kellett volna – ha nem tudom, kik ők! Közelről. Látva látni, a bőrömön érezni bűneiket! Sokszor! Nagyon sokszor!
Mondjuk éppen karácsony táján. Gyerekként, süldőlányként a fűtetlen, mocskos vonatban órákig vacogni a román határon, és először csak megérezni, majd átvenni felmenőim előttem leplezni próbált szorongását és aggodalmát, hogy vajon jól elrejtették-e a tonnányi csomagokban a kávét, szappant, dezodort, csokoládét, és persze a gyógyszereket! Talán most nem kell újra pakolni a bőröndöket a vámvizsgálat után, mert a román vámos még a bugyikat is szanaszét rázta, hogy megtalálja ezeket a kincseket!
Mint odahaza, Szatmárnémetiben – Nagyanyám, Anyám szülővárosában, ahol a patikákban nincs semmi, az élelmiszerboltok polcai néhány üveg lekvártól eltekintve tökéletesen üresek – ezek bizony kincseknek számítottak. És ha nem tart Sándor bátyám disznókat a kertvárosban, nem termel mindenfélét, a sógorasszony pedig nem kap időnként hagymát, babot, padlizsánt a vidéki rokonoktól, és nem fordítják minden energiájukat a létfenntartásért folytatott ügyeskedésre és csencselésre, hát bizony felkopik az álluk! Szatmárnémeti, ahol nyomokban még fel lehetett fedezni a város hajdani tündöklését: a színházat, a békebeli épületeket, a házak nagyvonalú elrendezését, de ahol az én időmben az ember már nemigen tudott végigmenni az utcán anélkül, hogy rájöjjön a hányinger az arcába csapó rettenetesen büdös benzinszagtól és kosztól. Ahol csak az élhetett hozzávetőlegesen is emberhez méltóan, aki családi házba született – vagy vért izzadva, évtizedek alatt összetákolta magának –, mert a bérházakban, lakótelepeken este 8-tól reggel 7-ig elzárták a vizet, de jó párszor a fűtést is, hiába hasítottak odakinn a mínuszok.
 Mi vár ránk 2400-ban? Winkler Nóra különvéleménye a retro jegyében |
Szóval cipeltük rendületlenül az orvosságot, az apró örömöket, pici „luxusokat”, de hiába derítettük fel velük percekre a gondoktól hamar barázdált arcokat, nem lett könnyebb sem a szívünk, sem a poggyászunk hazafelé: hoztuk magunkkal szeretteink búját, baját, bánatát, mindennapos küzdelmeit. Így, évente párszor is nehéz volt nekünk elviselni ezt a nyomást, nekik viszont állandóan tűrniük kellett! Volt akinek 35 éven át! (A diktátor 1964-ben került hatalomra.)
Szóval ne vegye senki bűnömül, hogy Nicolae és Elena Ceaușescu ijedt arcát látva nem hatalmasodott el rajtam a részvét és a szánalom, hanem amolyan extra karácsonyi ajándéknak tekintettem ennek a sötét korszaknak a lezárását – még ha ilyen módon is!
