Elég jó szülőnek lenni

Szülőhatározó kezdőknek és haladóknak

Az „elég jó szülő” egy létező pszichológiai kifejezés (Winnicott találta ki, de Bruno Bettelheim hintette el a köztudatban az ugyanilyen című könyvével), ami azt jelenti, hogy csak az elég jó szülő a jó szülő, a nagyon jó vagy nem elég jó nem az.
És hogy mitől lesz valaki elég jó, vagy nem elég jó, vagy nagyon jó szülő, erről vastag szakkönyvek tömkelege szól. Úgyhogy most csak röviden.

Nagyon jó szülő az, aki túlóv, túlfélt, nem hagyja a gyermeket önállósodni. A kellemetlen helyzettel járó döntések következményeitől megóvja gyermekét, ezáltal gyengíti őt. Túl sok mindent megold helyette, alárak, rátelepszik, mindezt túlzott jóságból – de inkább azt mondanám: szorongásból teszi.
A nem elég jó szülő ennek az ellentéte, konkrétan nem nagyon foglalkozik a gyermekével. Sem szeretetet, sem odafigyelést, sem törődést nem nagyon kap tőle a gyermek. Az ilyen szülő magával van elfoglalva.
Emellett persze van a rossz szülő is, aki durvább testi és lelki sérüléseket okoz gyermekének, akár a teljes elhanyagolással, vagy lelki-testi bántalmazással.
Az elég jó szülő az aranyközépen igyekszik mozogni, vagyis ott van a gyermeke mögött, mellett, de érzi azt is, mikor kell, hogy gyermeke egyedül oldja meg a feladatokat, hogy edződjön, erősödjön, önállósodjon.
És mindennek persze millió variációja, megnyilvánulása van.

Amikor megszületett az első gyermekem, kb. egy éven át arra riadtam föl éjjelente, hogy: „Úristen, mit tettem? Anya vagyok!” Nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény földolgozni a felelősséget, azt, hogy ez egy életre szóló visszavonhatatlan döntés, ami a sírig (és azon túl) elkísér. Rájöttem, hogy nem is vagyok igazán kész a feladatra, semmit nem tudok az egészről (leszámítva, hogy négy kisebb testvéremet pesztráltam, pontosabban eggyel játszottam, hármat pesztráltam), úgyhogy bementem a helyi könyvtárba, ahol Spock és Ranschburg könyvein kívül szinte semmit nem tudtak ajánlani. Kerestem, kutattam, hogyan kell okosan, tudatosan elég jó szülőnek lenni? Mi az, amit még megengedjek, mi az, amit már ne?
Persze az alapvető mintákat a szülőktől hozzuk, de nagyon fontos a tudatosság, a szabad akarat is. Kifejezetten hiányoltam, hogy erre nem tanítottak az iskolában. (Ezt továbbra is hatalmas hiánynak és hibának tartom.)
Utólag visszanézve tudom, hogy sok hibát elkövettem, de úgy gondolom, hogy ezt alapvetően mindenki elmondhatja a saját életére vonatkoztatva. Az viszont biztos, hogy mindig imádtam őket, és ezt minden szinten ki is fejeztem. Hagytam és most is hagyom, hogy legyenek azok, akik. Kiskoruktól figyeltem, mik az erősségeik, mit szeretnek csinálni, és azonnal alájuk raktam azokat a helyzeteket, amik továbbvihették őket.
„Gyermekeid nem a te gyermekeid, nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted röptét” – írta Khalil Gibran a Próféta című könyvében. Vagyis nem birtokolhatom őket, és attól kezdve, hogy elkezdik a saját, önálló, felnőtt életüket, nem támaszthatok velük szemben elvárásokat, követelményeket. Ha felnőttként majd meglátogatnak, azért tegyék, mert hiányzom, nem pedig azért, mert illik anyukát meglátogatni. Ehhez az kell, hogy a szülői hierarchikus viszonyon belül legyen egyfajta lélektől lélekig való partnerviszony, ami nem az erőviszonyokon, hanem a megértésen és az elfogadáson alapul.
Bár itt most eszembe jutott az a konkrét jelenleg helyzet, hogy meg lett mondva a gyermekeimnek, hogy 20-áig legyenek a városi lakásban (egykori „leánylakásom”, amiből kifúrtak) lemosva az ablakok, és egy sincs lemosva. (Merthogy ők még nem önálló felnőtt emberek…)
„Engedékeny muci” énem kitolta 25-éig a határidőt. Amennyiben akkor se lesz kész, a zsebpénzük látja a kárát. (18 és 20 évesek, az utolsó eszközeim egyike a zsebpénz…) Három héttel ezelőtt teljesen érthetőnek tűnt, hogy a közös munkamegosztásban ez a feladat miért rájuk hárul. Ők kérnek (zsebpénz, kedvenc kaják, stb…), én mindent megadok, tartom a szavam, de én is kérek. Ez a fejenként másfél óra munka lazán bele kellene hogy férjen. Bár a napokban két barátnőm is arról számolt be, hogy ők semmilyen házimunkát nem adnak a kamasz gyermekeiknek, merthogy hadd legyenek teljesen gondtalan gyerekek, majd ha felnőttek lesznek, ráérnek évtizedeken át dolgozni. Én meg azt gondolom, hogy valóban, éljék át a gyermekkor gondtalanságát, de némi házimunkával is szokják az élet alapvető velejáróit, és az adok-kapok egyensúlyát. Két-három éve kisebb intervallumokra a nyári munkára is elkezdtem őket rászoktatni.
Nem gondolom, hogy az életre való ráállításnak (aminek az egyensúlyához egyre éberebb kötéltáncra van szükség) egyik pillanatról a másikra kell történnie. Meg kell, hogy kóstolják útközben is a saját erejüket, és az iskolapadon kívüli helytállás helyzetét. Közben úgyis végig ott van velük, mögöttük a támogató figyelmem. Egy biztos: bármit is tesznek, feltétel nélkül szeretve vannak, teljes biztonságban, jólétben, megértésben. Bármit is csinálnak, az érdekel, hogy vajon miért? És hogy ez hosszú távon jó lesz-e nekik?
Minden anya vágya az, hogy a gyermeke(i) boldog(ok) legyen(ek). 16 éves koruk óta járatom őket családállításra, 3-4 éves koruk óta rendszeresen kineziológushoz, amit évek óta már maguk szoktak kérni. Akármit is csinálnak, akárhogy is döntenek, annak oka van, amiben benne van a mi életünk is. Össze vagyunk kapcsolva, kölcsönösen tanítjuk egymást. (Most épp ebben a szülő-gyermek konfigurációban…) És egymás kölcsönös megértése nélkül nem lehet elég jó a kapcsolatunk.