Garas Dezső és Kern András a Ripacsok után újra!

                                         
Éppen harminc éve, hogy elkészült Sándor Pál filmje, a Ripacsok. Szarkasztikusan lírai, szívszorítóan groteszk történet két ember – történetesen két bohóc – kisszerűségében megrázó sorsáról, barátságukról, árulásukról, egymásrautaltságukról, közös magányukról. A film utolsó képsora, amikor egy háromszárú gatyába bújva, fehér maszkban énekli, ordítja, hörgi, visítja a két főszereplő, Stock és Salamon Presser Gábor világszép dalának refrénjét: „Egyedül nem megy!” Hiába úgy kívánnák olykor a pillanatnyi érdekeink, hiába jár sok megalkuvással az összefogás, akkor is ez az egyetlen parányi esély a túlélésre, mert – egyedül biztosan nem megy!
                                           
Borzalmas ez a hőség! – lép Garashoz Kern.
Elviselhetetlen! – pihegi Garas.
– Nem lehetne itt valami huzatot csinálni? Nincs leeveegőőő! Értitek? Niiincs levegő! Hol egy huzat? – dohog Kern.
– Az nincs! Ez ilyen terem. Én már dolgoztam itt régebben, és akkor sem lehetett! Kinyitod az ablakot és akkor is plutty. Semmi… – fűzi hozzá megadóan Garas.
– Ebbe bele fogunk dögleni! Itt fekszünk majd sorba holtan, amikor két hét múlva egy erre tévedő takarítónő bekukkant – így Kern.
Garas mondani akar valamit, aztán, mint aki felméri, hogy minek, legyint egyet. Hát így folyik a csevej, amikor sok év után ismét találkozik a földkerekség minden bizonnyal legeredetibb, legfergetegesebb két komédiása.                                       
Ginger Rogers és Fred Astaire, Bud Spencer és Terence Hill, Sophia Loren és Marcello Mastroianni… Garas és Kern. Az egyetlen alapvető különbség a többi klasszikus párossal szemben, hogy míg ők hosszú időn át, filmek során dolgoztak együtt, addig Garas és Kern összesen egyetlen filmben játszottak, és ezzel váltak elválaszthatatlanná, halhatatlanokká.
                                                
Kedves, csinos, agilis lányok veszik körül őket a helyszínen. Ki kávéval, vízzel kínálgat, ki ingméret, frizura iránt érdeklődik, Rózsa Erika fotósunk pedig magyaráz, hogy mit is szeretne a képeken, ám Kern közbevág.
– Ezt most hagyjuk, inkább essünk neki! Adjátok ide, amit fel kell vennünk, mondjátok meg, hogy hova menjünk, mit csináljunk, a többi a mi dolgunk! Mielőtt kinyiffannánk, kezdjünk hozzá!
Viccel, játszik, tényleg türelmetlen, vagy siet valahova? Nem tudom, de pillanatokon belül felgyorsulnak az események. Gyors öltözés, hajigazítás, kis smink, és máris ülnek a paraván két oldalán. Garas talán kicsit vékonyabb lett, Kern kicsit teltebb, vonásaik valamivel kesernyésebbek, tartásuk valamivel esettebb, de tekintetükben ugyanaz az erő, dévajság, varázs. Erika még tesz egy kísérletet, hogy elmondja, mit is szeretne, de Kern nem enged.

– Színészek vagyunk, hékás! Ne magyarázz, hanem instruálj! Hogyan üljünk, hogyan tartsuk a bábot, hova nézzünk? Te csak kattogtassál folyamatosan!
Erika pedig kattogtat folyamatosan, ők pedig rezzenés nélkül tesznek eleget minden kérésnek. Kicsit hátrább, kicsit lejjebb, kicsit egymás felé, most keresztbe a lábakat, most integessen a báb!
                                                  
Gyors átállás, rövid szünet. Garas leül gyorsan egy félreeső székbe. Bámulom évek óta, amióta folyamatosan egészségügyi gondokkal küszködik, hogy miként merít ezekből a harcokból erőt, fakaszt hitet, lesz áttetszőbb, oldottabb a személyisége. Valamit el akarnék mondani neki lassan két évtizede. Kálmán György színész – akivel mindketten sajátos baráti viszonyban voltunk –, mondta nem sokkal a halála előtt, hogy „Ez a Garas miért nem hajlandó végre számot vetni azzal, hogy Feleki Kamill visszavonulása óta ő a legnagyobb magyar színész?”. Ugyan miért? Most lenne itt az alkalom, hogy elmondjam? De hogyan reagálna rá? Közönyösen? Elutasítóan? Érdektelen lenne, vagy kizökkentené? Inkább nem mondom. Erdei Zsoltról kezd el beszélni. Hangja felcsillan. Megnézte a legutóbbi amerikai mérkőzését. Lelkesülten beszél. Imponál neki, hogy volt ereje, bátorsága nekivágni Amerikának. Ott edzeni és kötelek közé lépni, ahonnan a legnagyobbak kikerültek, azok előtt az emberek előtt, akik még láthatták őket. Hű, az valami csodálatos kaland lehetett!

– Miért, Dezső, te kimentél volna például Amerikába? – vetem közbe.
– Bolondságot kérdezel! Gondolkodás nélkül, azonnal! Ha nem sikerül, akkor hamar visszajövök, ha sikerül, akkor kicsit később, de hihetetlenül nagy élmény lett volna. Elmondhatnám, hogy én ott, a mozi őshazájában is filmeztem! Beleszagoltam és megtapasztaltam, hogy milyen abban a világban… Függetlenül attól, hogy hagytam-e ott valami nyomot, vagy mi az, amit magamba szívtam…
Érzem, hogy kéne mondanom valamit. Nem mondom ezt sem, de ő itt is klasszikus lett, és itt is megvoltak az Oscar-díjas alakításai, a Snapsz a Liliomfiban, a Steiner a Két félidőben, a Minarik a Régi időkben, amelyek sehol másutt nem adattak volna meg.
                                             
Kern Andris pedig? Nos, ő kirohan a folyosóra, rágyújt és jellegzetes kézmozdulatával időnként beleszippant a cigarettába. De hát ő mindent jellegzetesen csinál. Jellegzetes, ahogyan játszik, rendez, riportot ad, ír, ahogyan szinkronizálja Woody Allent, vagy énekli a Lövölde teret. Van olyan művész, akinél az a lényeg, hogy mit csinál, másnál az, hogy hogyan csinálja, nála az, hogy egyáltalán ott legyen. Létezzen. Hasson. Ha ott van, jobb lesz a darab, jobbak a színésztársak, jobbak a nézők, jobb az előadás, mert mindent áthevít, átizzít az a bizonyos megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan Kern-varázs. A szerethetőség. Annak nem a mázos, érzelgős, teátrális formája, hanem a legbelülről fakadó, önmagát egyszerre vállaló, karikírozó, engesztelő lényege.

Utóbbi évtizedeinket talán senki nem tudta olyan mértékben megtestesíteni, mint Kern Andris. Mindegyikünkből megfogalmazott, megjelenített, kifejezett valamit. Akár a Ki mit tud?-ban feltűnt csodagyerekként, akár mint ifjú titán a Vígszínház hatalmas bölényei között, akár érett művészként, amikor a színház, a magyar film emblematikus alakja lett, és most is, amikor már kezdik utolérni a nagy, összegező szerepek. Haja hullik, pocakja nő, ráncai barázdálódnak, de Kern Andris változatlanul Kern Andris. Vagy egyre inkább az? Gyanítom, hogy igen, mert változatlanul duzzog, hogy miért nincs egy szemernyi huzat, aztán elnyomja a csikket, felpattan, robog be a terembe.

– Gyerünk, gyerünk! – mondja sürgetően, és a nyomaték kedvéért körözni kezd karjaival. Belegondolok: mit nem adtak volna egy ilyen hajcsárért a piramisépítésnél Egyiptomban!
 
Folytatódik a fotózás. Kern egyfolytában türelmetlen, Garas egyfolytában beletörődött, ám a képeken mi sem látszik ebből. Nem húzzák a szájukat mosolyra, nincs bájolgás, cinkos összekacsintás, nincs grimasz. Csak ott vannak. Két mítosz, két színészóriás, két sokat megélt, olykor tüskés, olykor nehezen megközelíthető, de mindenekfelett nagyon szerethető két ember.

A portánál várunk taxira a fotózás végeztével. Mellettünk fiatal lány megy el, majd megáll, és keres valamit a táskájában. Igyekszünk vele beszédbe elegyedni, a magunk módján kicsit udvarolni, ám ő ránk se hederít, és kulcsát megtalálva siet tovább. Egymásra nézünk. No lám, ilyen az élet, van olyan, ami már nem megy hármasban sem…

„Nem húzzák a szájukat mosolyra, nincs bájolgás, cinkos összekacsintás, nincs grimasz. Csak ott vannak. Két mítosz, két színészóriás, két sokat megélt, olykor tüskés, olykor nehezen megközelíthető, de mindenekfelett nagyon szerethető két ember.”

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Garas Dezső és Kern András a Ripacsok után újra!
• Ki  kapjon több figyelmet a családban? 
  
• Piknik a pléden  
• Minden  gyerek menjen haza!
• Koccintsunk a nyaralásra!
• Híres politikusfeleségek

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!