A hír: Folytatódik a plázastop néven ismertté vált törvényjavaslat vitája. Az elképzelés szerint a százezer főnél kisebb lélekszámú településeken fél évre megtiltanák a 400, míg az ennél nagyobb városokban a 800 négyzetmétert meghaladó eladóterű üzletközpontok építését.
 |
| “Elég volt a panaszkodásból, de a pazarlásból és a money-pulációból is!” |
Soma véleménye: Elhiszem, hogy az építőiparnak nem jó a plázastop, és hogy némileg az egymást fojtogató szabad versenyt is korlátozza, de ha magasabbról, távolabbról, nagyobb látószögből nézzük az egészet, akkor bizony megértjük azt, hogy mért hívják egyes szellemtudománnyal foglalkozók az emberiségnek ezt a korszakát a „sár” korszakának. Ez az anyagbasüppedtség időszaka, és egyben az ebből való felemelkedésé.
Ahol lakom, tőlem 2-3 km-re öt óriás üzlet van (az ismert márkák), egymással szemben, mellett, holott a település lakossága minimálisan bővül. (Eleve kicsi.) Már a másodiknál csodálkoztunk, hogy minek egy újabb, de hát verseny van. A harmadiknál már felháborodtunk, a negyediknél a teljes abszurditást éltük meg – úgy beszéltünk a szomszédokkal a dologról, mint valami nonszensz, azaz megtörténhetetlen valószínűtlenségről – az ötödiknél az értetlenség és a tehetetlenség lebénított mindenkit.
Én alapvetően egy kíváncsi ember vagyok (a fitos orrúak általában azok), így rendszeresen kérdezem az említett hatalmas áruházak pénztárosait, hogy mióta vannak ott, hogy látják, mennyire megy az üzlet, mely napokon vannak többen, hol olcsóbbak az árak, ők mit vásárolnak ott és mit nem, csak hétvégén megy-e az összes kassza, mit kezdenek a sok lejárt szavatosságú romlandó áruval… A válasz eddig MINDEN esetben az volt, hogy egyre kevesebb a vevő, és hogy a lejárt szavatosságú romlandó árut kidobják. Érdemes végignézni ezeknek a big-mega hatalmas boltoknak a tejtermék és hentesáru-pultjait, hány méter hosszan rogyadoznak a polcok (hiszen akkor mutat jól, ha tömött), és elgondolkodni azon, hogy miközben az ott dolgozók szinte rabszolgabérért dolgoznak, mennyi mindent dobhatnak ki napról napra. Megy az irdatlan pazarlás.
Ugyanez a helyzet a plázákban is. A sok trendi cucc hamar kimegy a divatból, mehet a kukába. A rengeteg butik egymás nyakára nőtt, azok is fojtogatják egymást. Hogyan másként is lehetne, hiszen egyre kevesebb a vásárló és egyre több az eladni kívánt termék. Az országban (világban) érezhetően szűkül a nadrágszíj, tehát egyre kevesebb „cucc” megvételét engedhetik meg maguknak az emberek, miközben a reklámok mind hófehér fogú, mosolygós emberek gondtalan világát hazudják, akik végtelenül boldogok attól, mert megvehették az újabb akármit. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően hiszem a pozitív gondolkodás teremtő erejét – nem fanatikus ezoterikus módon, őszintén: attól kinyílik a bicska a zsebemben.
Elég volt a panaszkodásból, de a pazarlásból és a money-pulációból is!
Helyénvalónak tartom a plázastopot! Itt az ideje, hogy ébredezzünk, és ne csak az orrunkig lássunk, hanem észrevegyünk másfajta érdekeket is. Aki ma nem találja meg magának, amire vágyik, az megérdemli! (Vagy állítsa elő…)
Egyébként – jól tudjuk – a plázák célja nem csupán a vásárlás, sőt! Az embereknek zsigerileg igénye van a közösségi együttlétre, akár még oly módon is, hogy csak egy térben legyenek sokan. Érezni a közösség energiájának a jelenlétét alapvető igény. Épp ezért született meg Olaszolszagban, Attigliano-ban egy park és benne egy templom, vagy Mikebuda, azaz a Tanulmányozás és Elmélkedés Parkja, ahol megélhetik az emberek azt, hogy szabadon lehetnek egy közös térben mindenféle vallási vagy politikai hovatartozás színvallása nélkül. El tudom képzelni, hogy szívesen élnének ilyen lehetőséggel akár a tömegek is, (sőt, a jövő az lesz, hogy fognak is), ha erre „rá lennének szoktatva”, és a város különféle pontjain, jól megközelíthető módon helyeznék el ezeket az épületeket, tereket. (Majd ezeket is felépítik a vállalkozók.) Így a különféle eszközök és áruk helyét lélekemelőbb tárgyak, szimbólumok helyettesíthetnék. („Azért van az embereknek házuk, hogy legyen hol tartani a sok cuccot” – Galla Miklós.)
De ott vannak hagyományosan a művelődési központok, ahol szintén lehetnének „csak úgy” az emberek, de hát oda valamilyen céllal megy mindenki, tehát más funkciót tölt be (még jó hogy…).
Szóval az építőiparral való együttérzés nem elég érv számomra a pazarlásra és arra, hogy tovább fojtogassák egymást az emberek ebben a beteg versenyben, aminek a gőze, párája, izzadsága és keserű leve ott van valamennyiőnk közös terében – a levegőben.
