Végre itt a korcsolyaszezon!

A hír: A magán- és civil szféra, valamint az önkormányzat összefogása nyomán speciális, az időjárástól független, műanyag borítású jégpálya nyílt pénteken Egerben. A 400 négyzetméteres Café-Korihoz az önkormányzat biztosította a melegedőként szolgáló sátrat, az Egri Vitézek Hockey Club pedig térítésmentesen vállalta a gyerekek szervezett korcsolyaoktatását.  Az amerikai, úgynevezett Summerice szintetikus jégpályarendszer télen-nyáron, olcsón és környezetbarát módon teszi lehetővé a korcsolyázást.

Karafiáth Orsolya véleménye: Ideje lenne újra vennem egy korcsolyát. Jó pár éve elajándékoztam a régit, mert ezer éve nem használtam, úgy éreztem, soha nem is fogom többé, csak a helyet foglalja. Pedig gyerekkoromtól fiatal felnőtt koromig az egyik legkedvesebb téli sportom volt a korizás.

Kisgyerekként kaptam az első, még cipőre erősíthető változatot, talán sokan emlékeznek arra a kétsínes, bőrpántos fajtára, amiben mi, akkori kicsik kimerészkedhettünk a jégre. Gyerekkoromban nem laktunk messze a Műjégpályától, hétvégente menetrendszerűen oda mentünk délelőttönként. Akkoriban még nem féltem se hidegtől, se eséstől, bátran suhantam összevissza. Amikor nagyobb lettem, már gimnáziumban, nem kellett a szüleimmel-nagyszüleimmel mennem (ők nem tudtak korizni, nem is volt nekik, ott fagyoskodtak és forraltboroztak mindig a pálya szélén). Kiderült, hogy több osztálytársam szintén szereti ezt a formát, hát tanítási szünetekben együtt mentünk ki. Sosem fogom elfelejteni azokat a vidám napokat, ahogyan tanítottuk egymást hátrafelé menni, húztuk az ügyetlenebbeket, versenyeztünk, és hatalmasokat nevettünk egész nap.

Később kimerészkedtünk a befagyott bányatavakhoz is, még később a Velencei-tóhoz, a Balatonra jártunk, háromnapos koriünnepeket tartottunk. Aztán vége lett. Én az elsők között voltam, aki félni kezdett. Először bejött az a vízióm, hogy az éles sín, ha elesek, levágja az ujjaimat. Erre kaptam anyától egy iszonyú vastag egyujjas irhakesztyűt, ez egy ideig megnyugtatott. De ráparáztam arra, hogy elesek, beverem a fejem, és maradandó károsodást szenvedek. Mivel nem akartam bukósisakban szórakoztatni a nézőközönséget, a félelmem egyre terebélyesedett.

Az utolsó pont egy kicsi, Pest környéki bányatóhoz kötődik. Szintén az osztálytársakkal mentünk, és egész úton az volt a téma, hogy már enyhül az idő, talán hagyhatnánk a tavat, ki tudja, lehet, hogy veszélyes lesz… De mivel mindenki zsebpénzekből gazdálkodott az idő tájt, anyagi megfontolásokból maradt a tó. Itt történt, hogy átbucskáztam egy megfagyott halfejen (aki szokott természetes jégpáncélon korcsolyázni, tudja, hogy ez elkerülhetetlen, szegény jószágok belefagynak a tóba… Mindig, ha ezt láttam, rögtön bevillant Salinger Zabhegyezője is, a kérdés, hogy „és a kacsák hová mennek, ha befagy a tó”, és csak reménykedtem, hogy nem hajtok át befagyott kacsafejen is…), és hatalmasat estem. Ezzel még nem is lett volna baj, zakóztam már előtte is jó sokat, ám most a zuhanást egy csendes rianás követte, riasztóan elkezdett széttartani a jég, csak a szerencsén múlt, hogy még időben a szárazföldre tudtam menekülni. Most, hogy eltelt jó pár év, és olvasom a szuper jégparkokról, biztonságos, télen-nyáron üzemelő pályákról a híreket, éled bennem a kedv: újra megpróbálni. Hiszen már csak ahogy írok róla, mosolygok, és visszatér a régi kedv, kimenni többen, nevetve sportolni, barátkozva játszani. És erre a mai diákok is – főképp, ha kedvezményt kapnak – örömmel rávehetőek. Menjenek – és menjünk! – csoportban, hétvégén és tanítási szünetben, hiszen biztonságosan korcsolyázni jó. És csak annyi még: hogy az idősebbek is elkezdhetik!