A belső iránytű keresése egy pesti kávéházban

Gyermeki nyitottsága és asszonyos okossága mind kiismerhetetlenné, ezerszínűvé teszi. De hát éppen az a munkája, hogy átalakuljon, hogy bármi lehessen. Színésznő. Ma, itt Magyarországon, egyike a legjelentősebbeknek. Ülünk egy kávézóban. Ismerősökről, kollégákról, barátokról beszélgetünk. Jellemzései tömörek, találóak, lényeglátóak.
Megkérdem hát tőle:

– Min múlik, hogy kik leszünk, milyenné válunk?
– Azon, hogy mit hozol otthonról. Minden ott kezdődik, vagy éppen ott megy tévútra.   
         
– Sok dolgot úgy hozunk, hogy tovább is akarjuk vinni. De még többet szeretnénk letenni menet közben.
– Hiszek abban, hogy az első hat-hét év meghatározó. Önmagamnál is így látom, és a gyerekemnél is ezt éreztem. Addig még nincs kialakult, önálló személyisége, telis-tele a lelke átjárásokkal, folytonosan alakul, formálódik, bontakozik az egyénisége. Amit pici korban lát, az a minta ivódik bele. Már lehetnek válaszai is. Lehet az is, hogy „de szépen van az édesanyám kifestve, én is rá szeretnék hasonlítani!”. Vagy lehet az is, hogy „de rossz, hogy a szüleim mindig veszekednek, én ezt nem akarom!”. Eldöntheti magában, hogy arra szeretne majd elindulni, vagy éppen ellenkezőleg. Hiszem, hogy az életünkben a legmeghatározóbb mozgatórugó az, hogy a gyerek szereti a szüleit, és szeretni is akarja. Ezért tesz meg mindent. És sok esetben a rossz mintákat is követi, csak, hogy elfogadják. Amikor veszekszel a szüleiddel, közben pontosan az idegesít, hogy hasonló a hasonlót irritálja. Ebben megvan az a düh is, hogy tudod: igen, ezt onnan hozod, és azért vagy ilyen.

– Sokszor érzem ezt én is, és a kétségbeesést is, hogy tehetetlen vagyok…
– Csak azt tehetjük, hogy lehetőleg kommunikálunk, beszélünk mindenről. Laura osztályfőnöke magyarázta el nagyon okosan: a csecsemővel még egész napokat tölt az ember, a kisgyerekkel legfeljebb a felét, és amikor a serdülőkorba ér, jó, ha a szülő este megkérdi, na, mi volt ma az iskolában? Közben pedig kicsúszik a kezünkből a lényeg. Folyamatosan meg kell teremteni az alkalmat, hogy kibeszélhessük a problémáinkat. Folytonos kapcsolat kell, hogy tudd, hol van a másik, mi van vele. Egy házasságban is fontos ez, mert szétcsúszhatnak az útjaink.

– Adhat valami biztonságot?
– Szerintem a közös értékrend.

– Jól hangzik, csak nem tudom, mi az.
– Talán a belső iránytű, ami segít eligazodni, tájékozódni a világban. Viszonyunk önmagunkhoz, egymáshoz, hatalomhoz, igazsághoz. Csak afféle címszavak jutnak eszembe, mint elfogadás, szeretet.

Blanche a Vágyvillamosban. „Amikor elbukik, akkor érezzük, hogy ellentmondásai bennünk is ott feszülnek…”

– Ez szép. De közben te is jól tudod, hogy a világ egyre kevésbé szól erről.
– Így van. Minden azt sugallja, hogy érvényesülj, légy sikeres, szerezd meg magadnak, amit csak lehet. Itt én is tétova leszek, de a gyerekemet akkor sem nevelhetem gátlástalanságra. A legtöbb, amit tehetünk, hogy tiszta, ép lélekkel indítjuk útnak a világban. De tisztában kell lenni azzal, hogy van egy pont, ahonnan már tehetetlenek vagyunk. Ne akarjunk Istent játszani. Jöhet egy betegség, krízis, egy jó vagy rossz választás, amitől kezdve már nincs befolyásunk. Ezt én is folyamatosan tanulom. Anyukám pontosan tudja. Van, hogy a sok rohangálás közepette napokig nem hívom fel. Mégsem tesz soha szemrehányást. Feltétel nélkül elfogad, és amikor szabadkozom, azt mondja: tudom, hogy teszed a dolgod. Én viszont többször azon kapom magam, hogy rosszul reagálok Laura egy-egy megnyilvánulására. Fölöslegesen szólalkozunk össze, holott ő kisgyerek, nekem kellene bölcsebbnek lenni, és nem hangerővel megoldani a helyzetet. Jó lenne megtudnom, hogy vajon miért vagyok ilyen…

– Ha tudnád, akkor könnyebb lenne?
–  A saját mozgatórugóit kell hogy ismerje az ember. Egy szerepnél is fontos tudni, hogy mit, mikor, miért teszi az, akit éppen alakítok, mert így lehetek csak hiteles. Tudni kell, mi az, amit cipelünk a puttonyunkban valamelyik ősünktől, szüleinktől, mi az, amit mi magunk tettünk bele. S mi az, amit tovább akarunk adni a gyerekünknek, és mit nem.

– Csakhogy annyiféle hatás, ellentétes erő működik bennünk. Te is egyszerre vagy alkalmazkodó és ugyanakkor szabad.
– Úgy látszik, rám is igaz az, hogy ha nem mozdulsz, több impulzus talál meg, mintha folyton mocorogsz! Két évtizede vagyok egyetlen színháznál, kötődöm ugyanahhoz a társulathoz, és közben ezerféle szerepet játszhattam. Van bennem egy folytonos önbizalomhiány, ami miatt fontos, hogy talajt érezzek a lábam alatt.
Számomra nincsenek biztos helyzetek, minden próbát, előadást szinte a nulláról kezdek, és próbálom módszeresen felépíteni önmagamat. Az egyetlen biztonságot az jelenti, hogy igyekszem figyelni arra a bizonyos belső hangra.

– Olyan még nem volt, hogy úgy tettél, mintha nem hallottad volna? Hogy inkább vitt a szenvedély, a dac?
– Dehogynem! És azt figyeltem meg, hogy bármerre is indultam, előbb-utóbb mindig ott kötöttem ki, ahova el kellett jutnom, csak közben tettem sok értelmetlen kitérőt, hiábavaló vargabetűt. Az idő megtanított arra, hogy nem kell okvetlenül izegni-mozogni, olykor jobb kivárni.

Férjével, Kováts Tiborral. „A közös értékrend segít eligazodni”

– Bölcsebb lettél, óvatosabb? Vagy gyávább?
– Toleránsabb. Megfelelő hangot találni nagyon nehéz. Egy gyereknél különösen, mert ő még nem viselkedik, hanem őszintén reagál.
Küzdünk a gyerekünkért, vagy éppen a szüleinkért. Mindkettő nagyon érzékeny kapcsolat. Ezért is van, hogy bár imádom, de sokszor vitatkozom anyámmal. Nyáron nagyon rosszul lett, de még befejezte, amit éppen csinált. Én meg tomboltam: Miért nem hívtál azonnal orvost? Hetvenhárom éves vagy, tessék most már magaddal foglalkozni! Holott tudom, hogy ő ilyen, szigorú elvárásrendszere van saját magával szemben, és ebből úgysem enged. Meddig óvhatom őt? Meddig várhatom el, hogy az én aggódó szeretetemnek megfelelően éljen, cselekedjen?
Vagy Lauránál is. Lehet, hogy már eddig is túlféltettem. Ha több szabadságot engednék neki, már előbbre tartana? Egészen kiskorától gyakran vittem viszonylag nagy vizekbe: játszottunk, úsztunk, vittem a nyakamban, így megéreztem, hogy mennyire otthonos közeggé vált számára. Nyaraláskor most is észreveszem, hogy amikor a mély vízben önfeledten lubickol, a férjem féltően figyeli, én meg, éppen emiatt, soha nem aggódom ilyenkor.
Ebből is gondolom, hogy a félelmeinket gyakran mi rakjuk rá a gyermekeinkre. Vagy azért, mert mi magunk szorongunk, hogy egyszerűen jólesik nekünk kiszolgálni őket. Közben kialakul egy sajátos, finom rezgésrendszer közöttünk, ami áthatja lényünket. Azokban a hetekben, amikor készültem Blanche szerepére, alig tudtam aludni a kimerültségtől, hajnaltájt sikerült csak elszenderülni. Laura egyszer rám nézett, és azt mondta, hogy azért nem tudsz aludni, mert mindig az jár a fejedben, hogy mi lesz holnap! Tökéletesen ráérzett, anélkül hogy bármit is mondtam volna. Mindent pontosan lát és érzékel.

– Egy sor nagy színésznő, Vivian Leightől Jessica Lange-ig, Tolnay Kláriig, elmondta, hogy Tennessee Williams művében Blanche sorsformáló szerep volt számukra.
– Túl közel van még a bemutató, nincs kellő rálátásom. Az biztos, hogy hasonlíthatatlanul izgalmas munka. Ebben az előadásban Zsótér Sándor rendező közelítése egészen sajátos. Ez nem az összetört, finom, rebbenékeny, kapaszkodó, az öregedéssel szembesülő nő! Túl van mindezen. Már nincs félnivalója, rejtegetnivalója, nincs miért alakoskodnia. Darabjaira hullva is méltósággal teli, kedvét leli abban, hogy kimondhat bármit, hogy vállalhatja szenvedélyeit, önmagát.

– Vagyis szabad ember?
– Az őrület és józanság, játék és valóság határán. Lelkünk mélyén valamennyien többé-kevésbé Blanche-ok vagyunk. Szeretetre vágyunk, és cudarul nem tudunk mit kezdeni vele. Nem kell szeretnünk, nem kell, hogy megszakadjon a szívünk érte, amikor elbukik, csak érezzük át, hogy ezek az ellentmondások mindannyiunkban ott feszülnek, és a mi felelősségünk, hogy melyik lehetőséget választjuk magunknak. Hogy a sok út közül melyiken indulunk el.

Névjegy
• 1962. június 18-án született Kapuváron
• 1983-ban végzett a Színház és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán
• Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét
• Férje Kováts Tibor táncművész, kislányuk Laura
• Pályáját a Nemzeti Színházban kezdte, dolgozott a kaposvári Csiky Gergely Színházban
• 1993 óta a Radnóti Miklós Színház tagja
A közönség most a Vágyvillamosban láthatja (Tennessee Williams)

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• A belső iránytű keresése egy pesti kávéházban
• Városok ünnepi fényversenyben
• Olvasunk, de mást és máshogyan
• Ő a fiunk, örökbe fogadtuk…
• Adventi koszorú házilag
• Tamással sülve-főve
• Dr. Vekerdy Tamás válaszol

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!