“Próbálom menteni a menthetőt”

Néha nem az utcán élő nincstelenek helyzete a legszomorúbb, hanem azoké, akik nehéz munkával, éjszakázásokkal, saját verejtékkel, kis megtakarított pénzekkel belevágtak valamibe, amiben hittek és amiben tönkrementek.
Rendkívül szomorú, ami a magyar építőiparban szinte rutinszerű, hogy késve vagy egyáltalán nem fizetnek ki elvégzett munkákat. A kőművesnek, aki hónapokon át hajnalban kelt és a hátát tette tönkre a hidegben, a kisvállalkozónak, aki négy-öt embernek akart munkát, családoknak megélhetést adni, a középvállalkozónak, aki évtizedek munkájával jutott oda, hogy már pénzt is tud befektetni azért, hogy megrendelése legyen, hogy előbbre lépjen, jobb élete legyen.
Tízezer, százezer vagy millió forint: egyformán fájdalmasan hiányzik, ha az ember saját erejével megdolgozott érte, és azt látja, hogy mások nyugodtan használják az ő fáradsága, ideje, energiája árán létrehozott épületeket.

Tömegeknek nem fizettek, senki nem hibás

Jelenleg is tart a Lidl áruházlánc óbudai üzlete kapcsán kialakult dráma. Emberek alszanak a kocsijukban november közepe óta a cég szigetszentmiklósi logisztikai központja előtt. Éjjel-nappal tart a félpályás útlezárás, amit tiltakozó akcióként szervezett a Vállalkozók Érdekvédelmi Szövetsége. Az egykori munkások és alvállalkozók végső elkeseredésükben nyúltak ehhez az eszközhöz, noha tisztában vannak vele, hogy annak idején nem a Lidl kötött velük szerződést, így nem is az tartozik nekik, hanem a Gropius Zrt., amelyet az áruházlánc megbízott a munkával. Ez a cég azonban egyszerűen csődöt jelentett és rengeteg embernek nem fizetett annak ellenére, hogy a megrendelő a munkák ellenértékének jelentős részét átutalta számára. A Lidl vezetői széttárják a kezüket, mondván: ők nem a kisvállalkozókkal állnak szerződésben, nem fizethetnek nekik közvetlenül. A Vállalkozók Szövetségénél viszont úgy érvelnek: a Lidlnél tudtak arról, hogy kivitelezőjük hónapok óta nem fizet – ezt levélben jelezték feléjük –, mégsem tettek semmit: tovább utaltak a „semmibe”.

Az eredmény: a bedolgozó vállalkozók nagy része semmit nem kapott a munkájáért; emberek ezrei dolgoztak ingyen. A felszámolási eljárás miatt mást nem tehetnek, minthogy a német cég központja előtt tüntetnek, hiszen saját megbízóik már elérhetetlenek. A Lidl képviselői nem is zárkóznak el a tárgyalások elől, mint nyilatkozatban elmondták: együtt éreznek a károsultakkal, de nincsen jogi lehetőség arra, hogy közvetlenül fizessenek. 

Az ügy – amely ott tart, hogy már a német nagykövetség próbál közvetíteni, illetve a Parlament előtt is folytak tüntetések – tipikus példája a hazai építőiparban mutatkozó lánctartozás jelenségének: mindenki késik a fizetéssel, mindenki tartozik, csakhogy a sor egyik végén tőkeerős befektetőmonstrumok állnak, míg a másikon egyszerű munkásemberek, akik érdekeit semmilyen garancia nem védi, kiszolgáltatottak az erősebb szereplőknek. Ahogyan Éliás Ádám, a VÉSZ elnöke fogalmaz: „a Lidl és a Gropius jogi spekulációjával áll szemben az a tény, hogy a kivitelező cégek, pusztán azért, mert elvégeztek egy nagy munkát, saját pénzükön vett anyagokat építettek be, saját pénzükön finanszírozott élőmunkával, munkájukért halálra vannak ítélve”.

Tíz év küzdelme a jobblétért

B. Brigitta, kisgyermekes édesanya és családja is a károsultak között van. Mint mondja, tíz év munkája és küszködése veszhet el, ha nem fizetnek nekik. Brigi férje, Csaba festő-mázoló volt, amikor megismerkedtek, a lány pedig szociális gondozó. Tudták, hogy a részben fizikai munkáért kapott minimális keresetük nem lesz elég arra, hogy gyereket neveljenek és egyáltalán, valamire jussanak az életben. Úgyhogy úgy döntöttek, saját céget alapítanak – az építőiparban tevékenykedő forgalmazó-kivitelező vállalkozásba fogtak tizennégy évvel ezelőtt. Brigi is feladta az állását, könyvelői képesítést szerzett, és azóta „mindent” csinál a cégnél, könyvel, adminisztrál, ügyintéz. „Nagyon szerettünk volna előrébb lépni, hogy végre magunkra dolgozzunk, ne másoknak keressük a pénzt, olyanoknak, akik sokszor be sem jelentenek… – mondja. – Többet és még többet akartunk dolgozni – de most már a magunk jövőéért.”
Egyre több megrendelésük adódott, egy idő után másoknak is tudtak munkát adni. Kiköltözhettek a vécé nélküli, egyszobás szükséglakásból. Megszületett a kisfiuk – Botond ma már tizenegy éves.

Időközben azonban kénytelenek voltak megszokni, hogy nyomott árakon dolgoznak, és még így is sokszor levonnak tőlük vagy nem fizetik ki őket. „Eleinte nyolc napra fizettek, aztán tizenötre, végül már hatvanra… gyakori, hogy húzzák az időt a teljesítésigazolásokkal… Három év alatt vagy 30 millió forint gyűlt össze, amivel tartoztak nekünk, de eddig valahogy mindig áthidaltuk a hiányokat az újabb munkákból. De olyan, hogy egy nagy munkát egyáltalán ne fizessenek ki, még nem fordult elő” – mondja Brigi kétségbeesetten, miután a család már hónapok óta nem kapja meg a neki járó összeget, mintegy 15 millió forintot. Teljes külső-belső vakolást, belső felületek kialakítását, hőszigetelést végeztek az áruházon, sok anyagot beépítettek, amit saját pénzen hozattak külföldről. Megbíztak alvállalkozókat és dolgozókat is, akik szintén fél évet áldoztak a munkára, amit számtalanszor javíttattak is velük Brigi elmondása szerint. Ilyen helyzetben talán a legkínosabb az, hogy ők sem tudnak fizetni azoknak, akik megbíztak bennük, akiknek most már ők tartoznak. „Naponta hívogatnak bennünket ezek az emberek és egyszerűen nem tudunk mit mondani nekik. Már az adókkal is tartozásban vagyunk, de nem tudunk mit tenni, ezzel a befektetéssel tönkrementünk.”

Egy kisfiú és a mamája

Brigi párja, hogy mentse a helyzetet, Németországba ment, hogy gipszkartonozással próbáljon pénzt keresni, és abból segítse a családot és fizesse a tartozásokat – így aztán minden eddiginél nehezebb karácsonyuk lesz. „Külön élünk, ez nagyon nehéz. Egyedül nevelem a gyereket, egyedül próbálom menteni a menthetőt a cégben és közben két-három naponta vállalom az ügyeletet kint, az útlezáráson, ahol sokszor a kocsiban alszom. Tartjuk magunkat, mert ez az utolsó eszközünk, amivel talán elérhetünk valamit. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk.”

Brigitta azt mondja, nem akarják elhagyni a szakmájukat, mert ehhez értenek. Úgy érzi, senki nem áll melléjük, pedig szerinte akár törvényi szinten lehetne szabályozni a fizetési határidőket vagy azt, hogy nemfizetés esetén azonnal fel lehessen mondani egy köztes féllel kötött szerződést. A fiatal nő haragszik a nagy cégre, a kisebbre, arra az emberre, aki őket „bepalizta”, a kormányra, a sorsra… pedig csak dolgozni és boldogulni akartak.
„Ki fogunk menni mi is a gyerekkel,  mert ez nem élet. Pedig itt a házunk, itt van mindenünk… illetve most már egyre kevesebb …”