A hír: Közeledik századik bukásához egy brit férfi autóvezetésből. Eddig még egy centit sem vezetett – legalábbis legálisan –, mert ahhoz előbb túl kell lenni az elméleti vizsgán. Túl is van ő már kilencvenkettőn, csakhogy egyiken sem sikeresen. A The Sun című brit bulvárlap beszámolója szerint eddig 2852 fontjába (csaknem 1 millió forintjába) került a rekord, amely azonban csak szigetországi – esetleg Európa- – csúcs, a világrekordtól nagyon messze van, az ugyanis 960 nekirugaszkodás. Egy dél-koreai asszony tartja, akinek fél évtizeden át egészen hétköznapivá vált a vizsgázás. Végül 69 évesen – talán hatalmas vizsgarutinja révén – csak-csak átcsúszott az elméleti teszten.
Karafiáth Orsolya véleménye: Nem tudok vezetni, és ez egyre kellemetlenebb. Nemcsak azért, mert sokat járok vidékre, vagy éppen a város elképesztő pontjaira, hanem azért is, mert minden buliban megkapom hajnaltájt, hogy ez így nagyon rossz, ez így lehetetlen, nem mehet ez így tovább. Én vagyok az ugyanis, aki nem iszik alkoholt, így logikusan én lehetnék a kocsival érkezett, de a kínálgatásoknak ellentmondani mégsem tudó autósok angyala, a segítő, aki hajnalban beül a volán mögé, megúszva ezzel a drága sofőrszolgálat (vagy taxizgatás és másnap visszatérés) költségeit. Ilyenkor tényleg én is szívből sajnálom a dolgot, de – mint a hírben szereplő kollégák – csak szét tudom tárni a karomat, és azt mondani: sajnálom, és megpróbáltam, de nem ment. Bár tény, ami tény, ennyiszer nem futottam neki a dolognak. A gimi végén már egy csomó osztálytársamnak volt jogsija, de bennem akkor még nagy félelmek munkálkodtak: kocsiba sem igen mertem beülni, nemhogy a kormány mögé. Édesanyám ugyanis furán vezetett, nekiment ennek-annak, egyszer egy motorost is elkaszált (szerencsére nem lett tragédia a dologból, lassan haladtak mindketten), egyszer pedig a húgommal együtt fordultak be félig egy árokba úgy, hogy szegény kishúgom feje megrepesztette a szélvédőt. Fél évig kendőt kellett hordania, hogy takarja a homlokán a sebet, és hogy a levágott haja (valahogy körformán távolították el a frufruja és fejbúbja közötti részt, ami még punkfrizurának is bajosan becézhető) fazonírozható legyen.
Aztán pár évvel később egy fotózás után hullarészegen beültünk egy ismerősöm kocsijába, és Bécsben kötöttünk ki, se kép, se hang, miképp. A fiú sem emlékezett, totál ki volt ütve ő is. A sokk másnap jött ki rajtunk, megfejelve ugye a másnapossággal – mit mondjak, csodás volt. Eztán veselkedtem neki a tanulásnak. És – mindezek után érthető módon – nem tudták kioldani belőlem a görcsöket. Ráadásul a mai napig nem megy rutinszinten a jobb és a bal kezem – mármint hogy melyik melyik – elkülönítése. Ha azt mondják, forduljak mondjuk balra, hosszan hezitálok, pánikban, és végül csak ötven százalék eséllyel találom el a helyes irányt. Így azért nehéz.
Egy ideig azzal vigasztaltam magam, mindez azért van, mert nő vagyok, és a nőknek a vezetés egyszerűen nem passzol. Addig-addig hangoztattam ezt, míg megbíztak, járjak utána a témának, így tavaly készítettem egy nagyobb riportot a Magyar Narancs hetilapnak, azt körüljárva, hogy valóban rosszabb vezetők-e a nők. Nos, tényleg körbejártam a dolgot, beszélt nekem kimondottan nőknek kidolgozott módszerrel operáló szakember (a Smink and drive szisztéma megálmodója), pszichológus, gyakorló női és férfi vezető, sőt bekértem adatokat az ORFK-tól is. A tanulság az lett, hogy másban jók a nők, másban a férfiak, de a nagyobb közúti baleseteket statisztikailag magasabb számban okozzák férfiak, míg a nők inkább a kisebb koccanásokban jeleskednek. És mellékesen az is lett a cikk tanulsága, hogy nem olyan nehéz megtanulni vezetni: ha jó oktatóhoz (a jó alatt a nekünk valót értem) kerül az ember. Tehát ha a tanulás közben nem stresszelünk, ha megtanuljuk biztonságban érezni magunkat a volán mögött. Hát én erre az érzetre még várok. Viszont a leszűrt tanulság miatt addig nem ölöm a pénzem a vizsgákba, az órákba. Inkább taxira költöm ezt az összeget… A hírben említett próbálkozók is jobban kijöttek volna egy állandó sofőrrel…
