Gryllus Vilmos: A közönség eldönti, kellek-e vagy sem

– Mit gondol, még mennyire ugyanaz a Gryllus Vilmos?
– Ami a külsőt illeti? Nos, a szakállamat a katonaság után hagytam megnőni. Eredendően két dolgot utáltam nagyon: a katonaságot és a borotválkozást, érettségi után egyszerre volt alkalmam kiélvezni a katonaélet és a napi borotválkozás minden gyötrelmét. El is határoztam, hogy ennyi egy életre elég volt! Amikor elkezdett fehéredni a szakállam, úgy gondoltam, hogy gondozatlannak, amolyan apókásnak tűnhet, és azóta időnként körbenyíratom. Ha már oda a fiatalság szertelen bája, akkor legalább rendezett legyen. A hajam pedig elég hamar kihullott…

– …ismerünk olyanokat, akik ezt gyorsan pótolták…
– Erre nem is gondoltam soha. Igyekeztem önmagamat adni, ebből kihozni a maximumot. Nem vagyok sem színész, sem klasszikus értelemben vett előadó, én gyakorlatilag magam vagyok a műfaj. Zenélek, énekelek, mesélek, aztán a közönség eldönti, kellek-e vagy sem.

– Ehhez valami különös bátorság kellhet, hiszen előadásról előadásra saját bőrét viszi a vásárra…
– Így van! Kellene is a bátorság, csak éppen nincs. Jellemző, hogy gyerekkoromban elszöktem a csellóversenyről. Ha azóta is keresnének, ezúton üzenem, hogy hagyjanak fel vele, semmi bajom, csak megijedtem a közönségtől. Később pedig egyszerűen belesodródtam a zenélésbe. Egyetemistaként hívtak a Kaláka együttesbe, ahol a háttérben csak pengetni kellett, később olyan nagy egyéniségek voltak mellettem, mint Döbrentei Ildikó vagy Levente Péter, tehát lubickolhattam nagyobb felelősség nélkül. Aztán jött a baj, amikor ez véget ért. Ott találtam magam egyedül a pódiumon. A mai napig megesik, hogy úgy érzem, elfelejtettem a dallamot, jaj, vissza kéne fordulnom, aztán ahogy kilépek, átlibbenek egy másik szférába. Kinyílok, olykor még boldog is vagyok…

– Mi jelenti a sikert ilyenkor az ön számára?
– Nehéz megfogalmazni… A tapsot például nem szeretem. Különösen dal közben. Ez helyénvaló énekórán, amikor ismerkednek a ritmussal, de előadás közben beszorítja az előadót. Fordult már elő, hogy kértem is a gyerekeket, hogy ne tapsoljanak, hanem adják át a lelküket a zenének. A műsor végén egyszer meghajlok, és mondom is, hogy menjünk haza ünneplés helyett, és vigyük magunkkal azt az élményt, amit kaptunk egymástól. Mi jelenti a sikert? Ha látom a tekintetükben, hogy most történt velük valami, hogy kaptak valamit, amitől talán kicsit többek, mások lettek… Vagy amikor hallom a felszabadult dalolásukat.

– Hiszi, hogy ha dalolunk, attól jobbak is leszünk?
– Hiszek a belülről fakadó dalolás felszabadító erejében, hogy a közös éneklés közösségi élményt ad, közelebb vihet bennünket a harmóniához.

– Szokott még énekelni csak úgy, saját magában?
– Egyre ritkábban. Mind csendesebb lettem. Ha nincs dolgom, logikai rejtvényeket próbálok megoldani.

– Ez nagyon jó!
– Szerintem is jó, csak az a probléma, hogy aztán nem tudom abbahagyni. Egyre nehezebb rejtvényeket nyomtatok ki magamnak, és olykor belefeledkezem. Aztán kapkodhatok, szervezhetem át az időmet.

– Az életünk egyik alapkérdése, hogy tudjuk-e, mit mikor kell abbahagyni. Kapcsolatot, szenvedélyt, játékot, ténykedést, hivatást…
– A legfontosabb talán a méltóság megőrzése. Egy sportolónál talán annyiból könnyebb, hogy megérzi, eddig és ne tovább, mert holnap hasra esek a gátban, és rajtam fognak röhögni. Magamfajta embernek viszont, aki kiül a színpadra, nagyon nehéz. Az a baj, hogy az ember magától ezt nem veszi észre.

– Volna, aki esetleg figyelmeztetné?
– Talán a fiam. Ő majd szólni fog. Meggyőződésem, hogy az ember, ahogy öregszik, úgy lesz egyre inkább önmaga. A fafejű még fafejűbb, a zsugori még zsugoribb, én is még eltökéltebben képviselem, amit eddig. Lehet, hogy valamiben kevésbé meggyőzően, másban viszont letisztultabban. Az egyenleg kizárólag a közönség érdeklődése.

– Tud még a korábbi szenvedéllyel zenélni?
– Meglehetősen sajátos helyzetből közelítek a zenéhez. Verseket éneklek. Kipróbálok minden árnyalatot az éneklésben, a kíséretben, hogy az miként lesz a vershez leghívebb, és a közönség számára is a legközvetlenebb. Az előadáson viszont már fontos, hogy tudjak rögtönözni. Figyelem az emberek reagálását: tegyek még hozzá egy versszakot, vagy hagyjak el, gyorsítsak, lassítsak? Ilyenkor persze hogy elkap a szenvedély.

– A saját gyermekei mennyire jelentenek kontrollt?
– Ábris fiamat kezdettől én tanítottam zenélni, és pontosan úgy énekelt, ahogyan szerettem volna. Voltak dalok, amelyeket kifejezetten számára írtam. A lányomnak, Almának ugyancsak sokat köszönhetek. Például ő inspirálta a Biciklilemezt. Két-három éves volt, amikor a biciklim rúdjára felszereltettem egy kis ülést, és együtt mentünk el nagy túrákra. Menet közben csodálatosan bizalmas beszélgetéseket folytattunk. Egyszer aztán útközben hirtelen azt mondta, hogy: „Papa, énekelj!” Mire hazaértünk, készen volt egy dal, és ettől beindult a fantáziám, rövid idő alatt összejött egy lemeznyi.

– A Maszkabál című album viszont szokatlanul heterogén, sokszínű, sziporkázó…
– Ez valóban egy különös lemez. Eredetileg egy később nagyon népszerűvé vált rajzfilmsorozathoz íródott, ám kiderült, hogy a zene kép nélkül, önmagában is megáll, sőt önálló életre is kelt. Egy képzeletbeli álarcosbál résztvevői vonulnak fel egymás után, sok játékkal, sok mókával.

– Ön milyen álarc mögé bújt ebben a kavalkádban?
– Titok! Csak annyit árulhatok el, hogy megpróbáltam magamat muzsikusnak álcázni.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Sokan azt hiszik, házasok vagyunk
• Muzsikusnak álcázom magam
• Fuss tél, fuss!
• Vágyaim, vezessetek!
• Maradjon köztünk!
• Nők Lapja Arc: Kovács Patrícia
• Tamással sülve-főve
• Ökolábnyom

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!