“Ma már inkább férjre, gyerekre vágyom”

– Mondja, Andrea, ha ennyire szeret itthon lenni, miért választott olyan karriert, ami folytonosan távollétre
kényszeríti?
– Jó kérdés… Amikor tizenévesen belevágtam, még nem így láttam. Nem volt teher a folytonos utazás, a távollét. Furán hangzik, de nem számítottam arra, hogy ennyire sikeres lehetek a pályán, és ennek következtében szinte folyamatosan messze kell lennem a szeretteimtől, barátaimtól, az otthonomtól. Vágytam arra, hogy színes életet élhessek, ne mindennap ugyanarra ébredjek, de egyáltalán nem így képzeltem. Néha ébredés után azt sem tudtam, hogy éppen hol vagyok, milyen nap vár rám. Emiatt is vágyom egyre inkább haza.

– Tudja, hogy mi vonzotta akkoriban, hogy miért is vágott bele a kalandba?
– Talán valami belső késztetés, valami mélyről jövő bizonyítási vágy…

– De mit tudunk egyáltalán bizonyítani? És kinek?
– Nem másnak, csakis magamnak. Mit? Ha így kérdezi, azt mondom: egy illúziót hajszoltam. El akartam hitetni magammal, hogy nem vagyok ügyetlen, lusta csaj, hanem igenis elérek valamit, viszem valamire.

– Idehaza is kibontakoztak fantasztikus színészi pályák, megtalálhatták volna csodás szerepek…
– Én vidéken nőttem fel, sokáig nem  voltam színházban, mozit meg tévét néztem, csodáltam Bergman, Hepburn vagy Deneuve alakításait. Engem a vászon vonzott, meg az a varázs, hogy a filmet akárhányszor meg lehet nézni, és mindig ugyanolyan elbűvölő. Ennek a mágiájában éltem, és imádtam az olasz nyelvet. Ezért gondoltam, hogy milyen jó lesz, ha a kettőt együtt tudom majd kamatoztatni.

– Ennyire bátor volt, hogy csak úgy bele mert vágni?
– Húszévesen elég vakmerő az ember, nem méri fel a veszélyeket! De nem annyira bátorság volt ez a részemről, inkább a kétségbeesés. Tudtam, hogy itthon nincs járható út előttem.

– Aztán harmincévesen Olaszországból Amerikába ment…
– Akkor meg azt éreztem, Itáliában már elértem a magam számára kitűzött célt, úgy gondoltam, többre is képes vagyok. Hogy tiszta lappal indulva kipróbálom magamat Amerikában.

– Csodálom, hogyan képes ilyen eltökélten alakítani a sorsát.
– Próbálom alakítani, és minden tőlem telhetőt megtenni. Megdolgoztam a vonatjegyért, amivel kimentem Olaszországba, és évekig ácsorogtam sokszor megalázó modellválogatásokon a referenciakönyvemmel, hátha megkapom a várva várt lehetőséget. Igen, ez kemény, emberformáló időszak volt. Játszottam különféle szerepeket, de közben kiszolgáltatott is maradtam, és ez a kettősség áll fenn a mai napig. Az elmúlt hónapokban Chilében forgattam. Nagyon magányos voltam ott, nem éreztem jól magam…

– …mondja, mennyire tud, mennyire van lehetősége mérlegelni, hogy mit vállal, mi az, ami fontos lehet a pályája szempontjából?
– Nincs értelme ámítani magam: ez egy olyan szakma, ahol állandóan készenlétben kell állni, mert különben lemaradsz-kimaradsz. Egy meghallgatás hozhat eredményt két év múlva, de akár holnap is, és akkor rögtön indulni kell. Kisebb dolgokban dönthetek, de a legnehezebb azt elfogadni, hogy alig van szabadidőm.

– Nem fél, hogy kicsit az életét is adja a karrierért?
– Valamit valamiért. A lényeg, hogy az ember tudatosítsa magában, mit akar. Én hollywoodi karriert akartam, s most éppen egyszerre két film főszereplője vagyok. Elértem, örülök, büszke vagyok rá, tehát szavam sem lehet, hogy ennek ára volt. Sok munka, nehéz időszakok, magány, válságok.

– Maga látszólag tökéletesen szabályos, harmonikus. Ahogyan itt ül, tartja a fejét, ahogyan beszél, fogalmaz, ugyanakkor szemének csillogásában, gesztusaiban mintha vulkáni szenvedélyek lappanganának….
– Bika és Kos keveréke vagyok, és a kettő sehogyan nem jön ki egymással. Az egyik békés, elfogadó, otthon ülő, a másik pedig tör-zúz, vad és kalandra vágyik. Ez a kettő gyakran ütközik bennem. Talán ettől is lettem mostanában visszahúzódóbb. Nehéz megnyitni, mert túlérzékeny vagyok.

– A túlérzékenység nem valami gyengeség elfedése?
– De. Tudom. A gyerekkorom, a szüleim válása, az apakomplexus… Valószínűleg ezt kompenzálom a színészetben. Ott nem én vagyok személyesen, egy szerep mögé bújva merhetek nyitni és kiadni magamat.

– Gyerekkorunkból mindannyian hozunk traumákat. De ez már rég a maga felelőssége…
– Álljunk meg egy pillanatra! Csak azt mondtam, hogy amikor elindultam, innen eredtek a belső problémáim. Amilyen most vagyok, az már az én felelősségem, az én kétségeim, vagy az én megoldásaim. Amit nem értem el, az valószínűleg nem is volt bennem, ami sikerült, azt mind kiérdemeltem. Ez ad egyfajta tartást, biztonságot.

– Jó lehet azt érezni, hogy „na, most a helyemen vagyok”…
– Igen. Most így érzem. Tudom, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebb színészek, csak nem biztos, hogy tudnának érvényesülni ebben a sajátos show-biznisz világban.

– Ha találkozik régi ismerősökkel, melyikük irigyli a másikat? Ön őket, a normális családi életükért, vagy ők magát, a fényes karrier miatt?
– Hűha! Ők többnyire azt olvassák, hogy hova repülök, látnak képeken, jó ruhákban, elkönyvelnek, hogy én sikerember vagyok. Én meg olykor azt érzem, milyen jó nekik, mert este várja őket a család, vagy legalább megugatja őket a szomszéd kutyája.

– Képes lenne esetleg feladni valakiért a pályáját, vállalni a csekkbefizetéses hétköznapokat?
– Nézze, az elmúlt tizenvalahány évben sikerült megvalósítani álmaimat: eljutottam Hollywoodba. Nem lettem legenda, de főszerepeket játszhattam.  Ajtók nyíltak meg előttem, és az én választásom, hogy bemegyek-e rajtuk vagy sem. És rájöttem, korántsem az a legfontosabb, hogy bemenjek. Inkább vágyom családra, férjre, gyerekre, életet beragyogó boldogságra.

Pakol. Holnap indul Olaszországba, aztán Amerikába, majd vissza Olaszországba. Jó utat, Andrea, és boldogságos megérkezést!

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• „Ma már inkább férjre, gyerekre vágyom”
• 3 szuper fogás gyerekeknek – paradicsomos tészták
• Egyéjszakás kalandnak indult…
• Kézcsók a krokodilidomárnak
• Sikeresek, szépek… és sérültek
• Szexualitás kamaszkorban – fontos tanácsok szülőknek
• Amikor nincs több haladék, az öregedés megkezdődik

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!