“A sorsnak megbocsátanám, egy másik embernek nem”

A hír: Tizenkét évi börtönre ítéltek hétfőn az Egyesült Államokban egy nőt, aki 1987-ben elrabolt egy csecsemőt egy New York-i kórházból, majd sajátjaként nevelte fel. Mint azt az ötvenesztendős Ann Pettway elmondta, vonattal utazott connecticuti otthonából a Harlem Kórházba, ahol felnyalábolta a háromhetes Carlina White-ot, akit magas láza miatt vittek be a sürgősségire. Azért rabolta el a gyermeket, mert szeretett volna kisbabát. Mialatt a gyermeket nevelte, ötször ítélték el bűncselekmény miatt. Az igazságra végül Carlina maga jött rá. Az eltűnt gyerekek országos online adatbázisában kutatva rábukkant csecsemőkori képére és a DNS-vizsgálat igazolta vérségi kapcsolatát eredeti családjával.

Winkler Nóra véleménye: Olyan sokszor van, hogy olvasok valamit, eljut hozzám egy már filmszerűen csavaros élettörténet, és ahogy próbálom beleélni magam, mondjuk arra jutok, te jó ég, hol vannak ehhez képest az őrületesen bonyolultnak tartott saját aktuális gondjaim! Ez mondjuk olyan, amibe majdnem lehetetlen belegondolni, mert az, hogy valaki már felnőtt, amikor találkozik egy idegennel, aki az anyukája, illetve ott ül egy ismerős másikkal, akiről egészen eddig azt hitte, hogy az, na ez túl van azon, amit elképzelni bírok. Hogy lehet ezt elrendezni? Hogy lehet ebből úgy kijönni, hogy ami marad, az legalább kicsit is hasonlítson ahhoz, amit normális életnek gondolunk? Az anya nem egy személy, nem egy másik ember – persze, persze az is –, de az ember anyukája az egy világ. Amiben benne vagytok mindketten, aki felfoghatatlan módon volt és van körülötted, veled, akinek a szaga az anyaszag, az ölelése megnyugvás és biztonság. Ez a lány ezeket mind egy totális idegennel élte át, kialakult benne mindenféle megfellebbezhetetlennek tartott kötelék, bárhogyan is éltek.

Az ember szülei – és nemcsak az ideálisan, jól működő családokban, mint amilyen szerencsére az enyém – olyan keretei az életnek, amiket nem lehet megkérdőjelezni. Még ha nem is jó a kapcsolat, aki vagy, abban ők ketten elemi módon benne vannak. És persze most ott áll a lehetőség anya és lánya között, hogy megtalálják egymásban ezt a csak rájuk igaz hasonlóságot, de akkor is.

Értem az anya álláspontját. Hogy minden évét elszámoltatva akarja látni ezzel a másik nővel. Értem, és azt gondolom, még így sem, soha és sehogy nem lehet egyenesbe hozni ezt, igazságot találni, egyensúlyt visszakapni. Ez a külső beavatkozás hasonlít ahhoz, mint amikor valakinek valakijét meggyilkolják. Abba, amit evidensnek gondolsz – vagyis az élet, hogy ez van és mindig is lesz –,  nehezen illeszthető be, hogy olyasvalaki szól bele, aki veled egy szinten van. Vagyis nem a sors, a gondviselés, isten, az ég, a valami miatt alakult valahogy az életed, hanem egy másik sima ember fogta magát és csavart rajtad akkorát, hogy később soha nem tudod majd visszaegyengetni magad oda, amit közben a legnormálisabbnak tartottál. Nagyon nehéz történet.

Okos, érzékeny szuperpszichológusok biztosan tudnak majd adni hozzá valamilyen fogódzkodókat, amiken keresztül sikerülhet ennek a két nőnek létrehozni egy élhető, működtethető valamit, ami az életük. Semmilyen tanulság nincs benne számomra, semmi olyan, amit lehetne mantrázni, hogy erre akkor majd odafigyelünk, mert azzal szemben nincs teendő, hogy egy nyomorult és megoldatlan életű, akár be sem számítható másik így avatkozik bele az életed normál menetébe. Talán ugyanilyen fájdalmas módon keresik a magyarázatot azok, akinek szeretteit pár hete Amerikában lemészárolták a moziban. És kérdezik, nem tűnt fel senkinek? Itt is – nem tűnt fel senkinek, hogy valaki egyszer csak hazavitt egy gyereket, de mintha nem lett volna terhes előtte?  Őrjítő történet, adjunk hálát érte, hogy nekünk csak elolvasni kellett.