Nem a pillanatok alatt bajnokként ünnepelt Ruta Mejlutitye a legfiatalabb résztvevője a londoni olimpiának. A togói kislány, Adzo Kpossi úszó csupán 13 esztendős, a fiúk legfiatalabbja pedig a 15 éves laoszi Phathana Inthavong (szintén úszó). A magyar küldöttségnél a 16 éves Szilágyi Liliána ifjúsági Európa-bajnok úszó a rekorder, aki 100 méteres pillangón indult, de nem sikerült a döntőbe jutnia. Az úszás mellett a tinivonal hagyományosan erős például tornában is, de a korrekordereket leginkább a medencében kell keresni.
Bronzérem tízévesen
A modern játékok történetének legfiatalabb aranyérmese a 13 éves és 268 napos amerikai műugró, Marjorie Gestring, aki az 1936-os berlini olimpián szerezte a dicsőséget. Nála csak néhány hónappal idősebben nyerte első aranyát Egerszegi Krisztina az 1988-as szöuli olimpián – ő még az azt követő, 1992-es barcelonai játékokon is csak 18 éves volt. Gyurta Dániel sem nevezhető veteránnak: 15 éves volt, amikor első olimpiai érmét szerezte.
De ez mind semmi ahhoz képest, hogy Demetriosz Lundrasz görög tornász, aki csapatával együtt kapott bronzérmet, mindössze 10 éves és 218 napos volt az első újkori olimpián, 1896-ban, Athénban.
Azóta csak feszítettebb lett a tempó, keményebbek a szintidők, az emberi teljesítőképesség határai a végletekig kitoltak. Kérdés, hogy bírja-e egy még szinte gyerek ezt a terhelést, és egyáltalán: nem lepkét kellene-e inkább kergetnie ilyenkor, nyár derekán, minthogy a maximumot igyekezzen kipréselni a testéből és lelkéből egyaránt? Arról nem beszélve, hogy mi csak néhány hétig nézzük az olimpián emberfeletti teljesítményt hozókat, az élsport azonban az év 365 napján erről szól – kortól függetlenül.
Ijesztő képeket már többször publikáltak kínai edzőtáboroktól, ahol – nem túlzás – hat-nyolc éves, sokszor síró gyerekeket nyomnak a földre kíméletlenül, hogy lazább legyen a spárgájuk. Sokaknak azonban nem távoli országok eldugott helyeiről ismerős ez a jelenet, hanem a Fehér tenyér című, a témát feldolgozó magyar filmből, ami azt sugallja, hogy ez mindig is így ment: a diadalt sosem adták szenvedés nélkül, mindegy, melyik korban és melyik földrészen vagyunk, bár nyilván mindig voltak humánus és agresszív módszerekkel dolgozó edzők.
„Elhittem, hogy én vagyok a hibás”
„Józsi bá a dzsúdóedzésen a 140 kilójával rendszeresen végigsétált a földön fekvő gyerekek hátán, hogy szokják a fájdalmat, a későnek pedig verés járt a dzsúdóövvel.”
„Én vívni jártam. Szüleim állítják, hogy éjszakánként felültem az ágyamban, és az egész család arra ébredt, hogy az edzőmnek köszönök nagyon hangosan, dadogva: cso-cso-cso csókolom, Nándi bácsi! A tőr megsuhintott pengéjével sokkal hatékonyabban fel lehet hasítani a combon, a karon, a fenéken a bőrt, mint egy korbáccsal.”
„A nevelőedzőm rendszeresen megalázott, de csak szavakkal. Szarfaszú, kurva anyád, mindezt a 13 éves lányoknak. »Kizárólag miattad vesztünk«, üvöltötte húsz ember előtt, plusz körfutások, plusz száz felülés… de akkoriban ez nem tűnt kirívónak, maximálisan elhittem, hogy igaza van, és én vagyok a hibás.”
Ilyen történeteket mesélnek olyan felnőttek, akikből nem lett olimpiai bajnok – és ezt nem is bánják. Pedig a magyarázat megvolt rá, miért kell bírni a kiképzést.
A gyerekek jobban működtek
Az egyik leghírhedtebb tornászedző, a 14 évesen olimpiai bajnok Nadia Comăneci „nevelője”, Károlyi Béla például már évtizedekkel ezelőtt rájött, milyen „hallatlan előnyei vannak” a gyerekek versenyeztetésének. „Pár hét alatt észrevettem, hogy a gyerekek milyen macskaügyességgel sajátítják el azokat az elemeket, amiket hónapokig tanultunk a főiskolán. Nem volt bennük félelem, könnyedén mozogtak. Ekkor ismertem fel, amit addig nem fedeztek fel, hogy erre lehet építeni. Bennük van a jövő, hiszen a tornát az érett nők sportjának ismerték. Én kilenc-tíz éves gyerekekkel indultam csatába meglett nők ellen. Kihasználtam, hogy nem volt korhatár.”
A torna csak látszólag könnyed mozgás, valójában kemény sportág, hihetetlen erőre és lazaságra van szükség. Ezt olykor kíméletlenül próbálják elérni. A gyerekek pedig nincsenek abban a helyzetben, hogy mérlegeljenek. Alárendelt, felnőttektől függő viszonyuk miatt nem tudják az érdekeiket érvényesíteni, és persze hajtja őket, hogy meg akarnak felelni a felnőtteknek.
Van, aki menet közben feladja, van, aki utólag gondolkodik, van, aki önigazol. És néhányaknak sikerül: sok százezer tinédzserből talán egy aranyérmes lesz.
De milyen ez a siker és meddig tart? A média szempontjából hangos és gyors. Minél fiatalabb egy bajnok, annál inkább rácsodálkoznak, annál nagyobb hőst gyártanak belőle, de még az is előfordul, hogy durván kritizálják. És a gyereknek fel kell nőnie a szerepéhez – és egyáltalán: miként a teljesítménye egy felnőtté, sokszor a teste, és bizonyos szempontból a lelke is. Magánéletre viszont kevés ideje marad, inkább a szüleinek mond köszönetet, mint a barátjának, barátnőjének.
Nem akarják tudni
Sztankovics Anna úszó az egyik legfiatalabb versenyzőnk az olimpiai csapatban, 16 éves és ifjúsági Európa-bajnok. „Én ezt már nagyon várom” – mondta kiutazása előtt mosolyogva egy tévéműsorban. A lemondásról pedig: „Mindig más a legnehezebb, és persze az is rossz, hogy nem mehetünk a barátainkkal ide-oda, amikor szeretnénk, de amikor egy nagy versenyen sikerül felállni a dobogóra, az szerintem mindenért kárpótol.”
Valóban, ritkán halljuk azt egy sikeresnek tartott sportolótól, hogy „borzasztó volt az egész, az összes szabadidőmben edzésre jártam, sötétben keltem és feküdtem, tíz év alatt egyszer sem aludtam ki magam, nem ehettem semmit, csak unalmas pulykamellet rizzsel, állandóan kisebesedett a talpam, mindig fájt valamim, harmincéves koromra tönkrementek az ízületeim…”.
Kun Erzsébet pszichológus szerint érthető, ha egy élsportoló nem mondja ki, hogy elvesztegetettnek érzi edzésekkel töltött ifjúkorát: „Ezzel saját józan eszét, életét, a felnőtt döntésekre való képességét kérdőjelezné meg. Az ember törekszik cselekedeteinek igazolására, ami teljesen természetes, de ettől még ő nem biztos, hogy boldog.”
Megszűrik őket
A szülők gyakran hangoztatják, hogy a gyerek maga választotta a sportágat és szereti csinálni, ám nagy különbség van aközött, hogy a gyerek hobbiból mozog hetente háromszor, illetve hogy a látványos diadal kedvéért módszeresen felkészítik egy korához képest irreális teljesítményre.
„Természetes, hogy koruknál fogva próbálnak kitörni, nagyon sokszor önmaguk ellenségei, mi viszont a szülőkkel összefogásban hol több, hol kevesebb türelemmel és szigorúbban, de elmondjuk nekik és végrehajtatjuk velük, ami szerintünk nekik a legjobb” – mondja Szauder Gábor, a 17 éves szinkronúszópáros, Czékus Eszter és Kiss Szofi edzője.
„Ma már nemcsak fizikális adottságokat, de a lelki alkatot is nagyon jól lehet és kell is szűrni a gyerekeknél. Vizsgálni tudjuk a kihíváskeresést, a stressztűrő képességet, hogy nem szorongó-e, hogy milyen az önbizalma. Egyértelműen látható, ha például egy gyerek folyamatosan a versenyhelyzeteket keresi, mindenben vetélkedni akar, a vérében van a kihíváskeresés. Ő akár rosszabb fizikai adottságok mellett is sokkal jobb eredményeket érhet el” – mondja Nagy Enikő, a területen dolgozó pszichológus.
Az érem másik oldala
Dr. Gyarmati Andrea gyermekorvos, Gyarmati Dezső és Székely Éva lánya korábban maga is olimpikon volt. „Ha a gyerek egyesületben sportol, tartozik valahova – véli. – Társai közt megtanulja a csoportos együttműködés szabályait. Érvényesíteni akaratát a csoportban, a lemondást a csapat, a közösség érdekében. Ez mérvadó lehet a jövője szempontjából. A mai világban, ahol nagy a verseny a munkaerőpiacon, a legfontosabb készségek egyikének a csoportkészséget tartják. Az »egy csapatba tartozunk, azonosak a céljaink, azonos a mezünk« érzése olyan biztonságot adhat, ami egy életen át megmarad az emberben. Fontos azonban, és ez a szülő feladata, és nem is könnyű feladat, megtalálni azt a helyet és mozgásformát, ami a gyereknek leginkább megfelel. Nagy bajok származhatnak abból, ha apuka vagy anyuka valamiben nem volt sikeres, de álmai megvalósulását szeretné megélni a gyerekben.”
A legtöbb tréner eredménycentrikus, nem fogja a szülőt lebeszélni, ha az hajtja a gyereket, már csak azért sem, mert sokan közülük nagyon jó technikai hátteret biztosítanak, szponzorként is fellépnek vagy épp fuvarozzák a gyerekeket abban a reményben, hogy egyszer talán ők is ott állhatnak a lelátón, és szívükre tett kézzel suttoghatják a Himnuszt.
Egy gyereknek vajon ugyanilyen ajándék egy aranyérem? Feléri ésszel? Friss olimpiai bajnokunk, Gyurta Dani maga is azt mondta, hogy amikor 15 évesen Athénban ezüstérmes lett, nagyon „elszállt”, utána sokáig képtelen volt újra formába jönni. A pszichológus nem csodálkozik ezen: „Ezek a gyerekek 14-15 éves korukra nem a »semmiből« jönnek. Az egész addigi életük erről szólt. Rengeteg versennyel a hátuk mögött jutnak az olimpiáig. Ezzel együtt érdekes, hogy a sikert, az azzal járó népszerűséget sokszor nehezebben tudják feldolgozni, mint a vereséget.”
| Kemény évek Az UNICEF legfrissebb felhívása külön foglalkozik a gyereksportolókat érő lelki és fizikai erőszakkal mint létező jelenséggel, s ebben nevesítik is a legjellemzőbb megjelenési formáit. Ami előfordul: megalázás a nem, a testalkat vagy a teljesítmény alapján, indokolatlan nyomásgyakorlás a kiemelkedő teljesítmény elérése érdekében, megalázó „beavatások”, rituálék, étrend vagy fogyókúra, amely evészavarokhoz vezet, fizikai büntetés, sérülések elszenvedése, erőltetett kockázatvállalás, teljesítménynövelő szerek használata, versenyrészvétel megkövetelése sérülés esetén is, kemény edzésformák büntetésként alkalmazása, a megfelelő pihenőidő és törődés megtagadása. |
