A hír: Csehországban most tesztelik az elektronikus bilincs alkalmazását. Ez annyit jelent, hogy nem börtönbe zárják az elítéltet, hanem házi őrizetben tartják a karjára és lábára rögzített csipekkel, melyek nem engedik eltávolodni a jelfogótól. Így megspórolhatják a drága börtönkosztot. Ausztriában már két éve bevezették a módszert, bár többen – köztük egyes elítéltek áldozatai – tiltakoztak. Ezért elképzelhető, hogy a jövőben ők is beleszólhatnak abba, milyen büntetést kapjon az elkövető.
Soma véleménye: Nos… nekem már az otthoni őrizetben való büntetésletöltés is fura.
Ugyanis a börtönbüntetés nem csupán az alapvető szabadság és az ahhoz tartozó jogok elvételét jelenti és hozza magával, hanem az egész börtönlétet, a közösségi élettel, egymás tanításával és azokkal a programokkal, ahova maguktól ezek az emberek feltehetően soha nem jutottak volna el. Többször jártam börtönben (írtam is róla, hogy magam is tartottam ott előadást), és úgy a rabok, mint a fegyőrök közül többen is meséltek a benti programokról, kiemelve például a művészetterápiás foglalkozásokat (Jane Juska írónő a Szex és nyugdíj című könyvében is ír erről.)
Az, aki otthon bóklászik a megszokott közegében, igazából „csak” a rabságot éli meg, hogy aztán ez kinél előnyös, kinél hátrányos, nem tudhatjuk, azt viszont igen, hogy az, aki az antiszociális lét ilyen szintjére eljut, annak bizony jól jön a jó terápia. Persze nyomós érv az anyagi indoklás – ha nincs börtönépítésre pénz –, de legalább rendszeres csoportos terápiára összegyűjteném a büntetésüket otthon töltőket.
A cikkben fölvetett másik nagy kérdés, hogy vajon jó ötlet-e az, hogy az áldozatok beleszóljanak a büntetés súlyosságába, milyenségébe – szerintem határozottan nem jó! Nem vendettáról van szó, kérem szépen, hanem beteg, azaz lelkileg eltorzult emberek büntetéséről, jó esetben „megjavításáról”. Erről eszembe jut, amit Osho irt, hogy véleménye szerint nem börtönök, hanem lelki klinikák kellenének. Valamiféle börtönpszichiátria. (Van ehhez hasonló, ami mégis más, azok kerülnek ide, akik hibbant állapotban gyilkoltak.) Gyógyítani kellene, ezzel egyetértek.
Magam is megtapasztaltam, hogy szörnyű dolog a nemi erőszak. Úgy erőszakoltak meg tizenhét évesen orálisan – bicskát szorítva a torkomhoz –, hogy előtte fennhangon hirdettem: én ilyet soha nem fogok tenni (minderről részletesen írok a Tiszta szex című könyvemben), mégis azt mondom: ebből a sérülésből nemcsak hogy ki lehet, de muszáj is kijönni! Az, hogy az áldozat elköltözik a városból, ahol az egykori erőszakolója volt, nem megoldás. Félelemben élni folyamatos energiavesztést és belső torzulást jelent. Neki is terápiába kellene járnia (rengeteg abúzált nő jött már hozzám a csoportterápiáimba). De ami miatt józan paraszti ésszel is azt mondom: nem jó ötlet, hogy az áldozat beleszóljon a büntetésbe, az az, hogy ha a büntetést meghatározzák az ő indulatai, akkor tarthat attól, hogy a bosszúhadjárat folytatódik. És akkor visszamentünk Mózes könyvéhez: „szemet szemért” – az indulat indulatot szül. Nem jó dolog. Döntsék el a bírák tiszta fejjel, és így az elítélt sem élheti meg ezt bosszúként, tehát nem adódik tovább a bosszú maga.
Eszembe jutott a méltán világhírű A Viskó című könyv, amit úgy aposztrofálnak, hogy „ahol a tragédia megütközik az örökkévalósággal”. Itt már az a mélység jelenik meg, amikor az ember a legnagyobb nyomorúságból is kamatoztat, amikor megérzi azt, hogy MINDEN értünk való.
Soma: Másfél tonnás autót emelt le apjáról a 22 éves lány
Soma: Te megünnepelnéd a válásodat?
