Cserhalmi György: “Mi egymást neveljük”

Cserhalmi György:
Sárika néha megemlíti, hogy amikor az ő korosztályában a mi generációnkról esik szó, akkor előbb-utóbb valahogy előkerülök, mint a tiszteletre méltó kivételek egyike, és ettől ő büszkeséget érez. Persze nehezen mond ilyesmiket, kínos is csak úgy odaállni a papa elé és dicsérgetni, de néha, amikor látja, hogy éppen a béka feneke alatt vagyok, akkor mondja, hogy: Apa, hidd el, hogy ez fontosabb mindennél! És akkor ez nagyon jólesik, és el is hiszem neki. Kenyeret ugyan még nem lehet érte venni, de mégis valószínű, hogy ez fontosabb annál, meg általában mindennél! Többre szerintem nem is vágyhatunk, mint hogy a gyerekeink kicsit büszkék legyenek arra, amik vagyunk, akik lettünk, amit csináltunk, képviseltünk, tettünk, vagy éppen nem tettünk… Ez számomra különösen fontos, mert ez jelzi, hogy nem csupán arról van szó, hogy áthőbörögtem az egész életemet – mint ahogy hajlamos lennék gondolni olykor –, hanem valamit mégiscsak konzekvensen csináltam, képviseltem, aminek jelentősége van mindmáig…

Cserhalmi Sára:
Az elmúlt években sokat is változott Apu, meg sokat is nem változott. Bölcsebb lett, elmélkedőbb, nyitottabb a világra. Ez is nagyon tetszik, ahogy nagyon tetszettek ifjabb kori virtuskodásai is, amikor nagy, szenvedélyes, szabad életet élt, tobzódásokkal, vadságokkal. Persze könnyű volt úgy, hogy közben mindig éreztem, hogy én vagyok számára a legfontosabb. Ha bármikor problémám adódott, mindent faképnél hagyott, és ott volt mellettem. Ő azt állítja, hogy én neveltem valójában őt, de ez így nem igaz! Rengeteget beszélgettünk, sokat tanultam, lestem el tőle ösztönösen. Persze közben folyamatosan alakítottuk egymást, anélkül hogy lett volna ebben szemernyi tudatosság. Belőlük vagyok, Anyuból meg Apuból, őket is viszem magamban zsigereimben, szenvedélyeimben, gondolataimban, közben pedig folytonosan csodálom őket. Anyu érzékenységét, nyitottságát, okosságát, Apu eltökéltségét, lelkiismeretességét. Ha igaz, hogy minden lélek világrajötte előtt maga választ, akkor én csak veregethetem a vállamat, mert ez telitalálat volt a részemről. A legmegfelelőbb két embert sikerült megtalálnom. Rengeteg szeretetet kaptam tőlük. Volt, hogy féltem is, nem kényeztettek-e nagyon el? Hogy miként tudok majd talpon maradni, ha a jelenlétüket nem érzem folytonosan, amikor majd egyedül kell megvívnom a csatáimat? Nem állítom, hogy nem értek fájdalmas csalódások, de átevickélek rajtuk. Valószínűleg az ő szeretetük fel is vértezett.

– Gyuri, az elmúlt négy évtized egyik legfontosabb magyar színésze, egy korszak meghatározó személyisége, ünnepelt sztárja, talán az utolsó klasszikus értelemben vett hős a színpadon és filmvásznon, aki képviseli a helytállást, dacot, szembeszegülést. Sára a most induló filmrendező generáció egyik legérdekesebb, legeredetibb tehetsége. Első egész estés mozija a Drága besúgott barátaim. A film őszintesége és igazsága rögtön számottevő nemzetközi érdeklődést keltett a Karlovy Varyban rendezett rangos fesztiválon.

Gyuri:
Egyszer nekiduráltam magam, és mindent elmondtam Sárikának az életemből. Az összes galádságaimat és bűneimet is. Azt gondoltam, hogy ez így tiszta sor. Kicsi országban, kicsi világban és kicsi városban élünk, úgyis előbb-utóbb valakinek lesz olyan szándéka, hogy ne csak örömet, hanem bánatot is okozzon az én gyerekemnek. Ha azonban elmondok a lányomnak mindent, úgy ahogy volt, akkor elmondhatja a gyerek: Kösz, ne fáradj, már apám mindent elmondott! Én ilyen beavatós vagyok, mert hamar rájöttem, hogy nem vagyok a szó hagyományos értelmében jó szülő. Nem vittem Sárikát az Állatkertbe, és nem tanultam vele délutánonként kémiát. Viszont talán még jó szülővé válhatok, ha hagyom, hogy Sárika tovább neveljen engem.

Sára:
Én abban nőttem fel, hogy Apu híres, népszerű színész, mondhatni, generációk kedvence, aki körül zajlott az élet, akit felismertek, akihez odamentek, megszólítottak. Valamennyire élveztem is, hogy ennyire kedvelt ember, de mindezzel együtt számomra elsősorban apuka volt. Talán minden kislányban megvan ez az odaadó rajongás az apja iránt, bennem azonban valamennyire meg is maradt. Ha megnézem valamelyik régebbi filmjét, akár a Dögkeselyűt, akár a 80 huszárt, akár a Szirmok, virágok, koszorúkat, visszamenőleg is igazolva látom csodálatomat, ahogy ma is, amikor figyelem, hogy mennyi odaadással tornázik, dolgozik a kertben Kékkúton, vagy készül egy fotó egy fellépésre, csak bámulni tudom. Ennek nyilván megvan a hátulütője is. Nehezebben tudok például megalkudni, beérni kevéssel. Nekem fontos, hogy értékes emberek legyenek körülöttem. Akik akarnak is valamit csinálni, ami több, ami önmagán túlmutató. Akik magukkal ragadnak. Akik olykor idegesítők, izgágák, zavaróak, mégis megragadnak a gondolkodásukkal, világlátásukkal, magatartásukkal, ahogy viszonyulnak az élethez. Akikre valami miatt fel lehet nézni. Akiknek megnyilvánulásaikban jelen van a mélységesen megélt élményanyag. Ezért is hatnak rám annyira lenyűgözően a naiv festők, mert minden ecsetvonásuk személyes megnyilvánulás.

– Ahogyan múlik az idő, úgy kezdenek egyre jobban hasonlítani egymásra. Egy ideig nem is értettem, miként lehet, hiszen Gyuri megőrizte markáns vonásait, szikárságát, keménységét, Sára pedig kedvességét, szépségét, báját. Hát akkor? Később döbbentem rá, hogy nem a vonások adják meg arcunk karakterét, hanem ami mögötte van. Érzelmeink, gondolataink, világlátásunk, emberségünk. Ahogyan esetükben is. És amikor egyszer kérdeztem tőlük, hogy szerintük melyikük is idomult inkább a másikhoz, egyszerre vágták rá: „Anyukámhoz! Erzsihez! Hozzá szeretnénk idomulni mindketten!”

Gyuri:
Nem voltam soha kellő fegyelmezőerő, nem szóltam rá Sárára, hogy márpedig ennek így kell lennie! Mert nem hittem el, hogy valami csak úgy lehet, ahogyan én azt elképzelem, vagy ahogyan az édesanyja elképzeli. És ebben hál’ istennek jó partnerek voltunk Erzsivel, mert nem hittük azt, hogy az az egyedüli járható út, amit mi annak vélünk. Hogyha azt mondta Sára, hogy ezt így is lehetne, akkor miért ne?! Hát hadd verje be az orrát, nem?! Hadd üsse meg egy kicsit magát, és ha lepattant arról a felületről, akkor az már a saját tapasztalata. Nemrégiben beszélgettünk Sárikával a gyereknevelésről, akkor meséltem neki a következőket: Emlékszel, amikor olyan hosszú, sötét folyosó volt a Veres Pálné utcai lakásban régen? Hogy mindig mondtad, Apa vagy Anya, kísérj ki, mert félek! És egyik este együtt ültünk, pisilnem kellett, és mondtam neked: gyere, Sári, kísérj ki, mert félek! És onnantól kezdve egyedül jártál WC-re. Mert az olyan jó volt, hogy ha én a papát meg tudom védeni, akkor én magamat is meg tudom védeni! Ösztönösen nyilván ez fogalmazódott meg a gyerekben. Onnantól kezdve meg lehetett figyelni az önállóságát. Sajnos, sok ilyen jó ötletem nem volt később…

Sára:
Miután próbák, előadások, forgatások közepette nőttem fel és eszméltem a világra, teljesen természetesnek vettem, hogy én született színésznő vagyok. Lehet, hogy lelkem mélyén a mai napig annak tekintem magam, csak ezt nem jeleztem a világnak. Nem lennék alkalmas erre a pályára. Túlontúl nehéz eset lennék, aki nehezen viselné, hogy olykor akarata ellenére is utasítgassák, ráncigálják, bármire rávegyék eltökélt, önmaguk igazában tökéletesen hívő rendezők. Hát ezért lettem eltökélt, a maga igazában tökéletesen hívő rendező, aki utasítgatja, ráncigálja, és mindenre megpróbálja rávenni az egyébként nagyon szeretett színészeit. És ebben semmi irónia, én valóban csak olyanokkal tudok dolgozni, akiket szeretek, akikben hiszek.

– Amikor elindultak a felvételek, mindenki kíváncsi volt, hogy az első filmes rendező miként is fog boldogulni az immár kétszáz-valahányadik filmjében játszó főszereplővel. Nos, az egyik első jelenetnél Gyuri egyik mozdulatánál Sára leállította a felvételt: „Apu, ez, amit most csináltál, már harminc éve, a Dögkeselyűben is modoros volt!” – mondta, és ettől a pillanattól nem volt sok kétség, egyszeriben helyére került minden.

Gyuri:
Több mint 3 éve Sárika állt elő, hogy erről szeretné a vizsgafilmjét csinálni. A besúgásról, árulásról, tisztességről, barátságról. Persze hogy volt bennem némi féltés, mert ez egy nagyon kényes téma, nem véletlen, hogy mindmáig csak érintőlegesen foglalkoztak vele. Ugyanakkor büszke voltam, hogy egy ilyen robusztus problémával kezdi a filmes pályáját. Tudom, hogy barátai közül is többen le akarták őt beszélni erről, de kérlelhetetlen eltökéltsége és angyali naivitása miatt töretlenül kitartott. És neki volt igaza. Manapság csak egyetlen tisztességes fegyverünk lehet, ami megóvhatja emberi lényünket a meghasonlástól, ez pedig a tisztaság! Ottlik Géza írja egy csodálatos esszéjében, hogy a kép vagy bármely más művészeti alkotás mindig kifejez valami majdnem kimondhatót. Valamit az igazságról, bátorságról, tisztaságról, a belsőnkből fakadó rendről. Az a zsigerből jövő, ősi kapcsolat, ami természetesen fűzi össze apát és lányát, a közös munkában kiteljesedett, más dimenziókat is kapott, és elmélyültebb lett.

Sára:
Szerencsémre alakult ekként az életem. Az addig bizonytalan személyiségemnek nagyon sokat jelentettek a filozófiai tanulmányok. Világossá tették, hogy mi a dolgom, és mit kell csinálnom, sok meg nem fogalmazott kétséget helyre rakott. Ma vértezettebbnek érzem magam, de a sorsom az volt, hogy én is filmes legyek. Persze hogy van valami furcsaság abban, hogy ő lett a főszereplője az első filmemnek, de azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy színész közreműködéséről mégsem mondhatok le csak amiatt, mert éppen az édesapám. Ha jó volt Jancsónak, Menzelnek, Makknak, akkor megfelel nekem is. Szerencsére a forgatókönyv elkészültének időszakában rengeteget és nagyon mélyen beszélgettünk, így amikor elkezdtünk dolgozni, már villanásokból tökéletesen értettük egymást. Más kérdés, hogy adott pillanatokban, amikor beindult a felvevőgép, mindig hozzá tudott tenni még valami nagyon személyest, nagyon eredetit, amitől más jelentést is kapott a szerep. Még engem is meg tudott döbbenteni egy-egy villanásával. Jé, többet tud erről a figuráról, mint én, aki kitaláltam?!

– Csodálom rátermettségüket, és szeretném úgy rendezni az életemet, mint Gyuri, és úgy alakítani szerepemet, mint Sárika…