– Nemrég volt egy félmaratoni futóverseny a fővárosban. Szinte mindegyiken ott vagyok, most is ott álltam a szokott helyemen, a Nyugati téren, a felüljárón. Jönnek a futók, egyszer csak az egyikük odadob nekem egy kis csomagot: Szia, Saci, ez a tiéd! Egy párnácska volt benne tihanyi levendulából, meg egy hűtőmágnes. Ágnessel Tihanyban beszélgettem, az apátságban dolgozik. A lényeg: számított rá, hogy ott leszek. Ez a tizenhetedik kilométernél történt, addig hozta a kezében. Ebből megint töltekezem egy darabig.
Monspart Sarolta mindenütt ott van, ahol futásról, mozgásról, egészségben élt életről van szó, még inkább, ahol erről nem csak beszélni lehet. Amikor ő futni kezdett, eszébe sem jutott, hogy másokat is rá akarjon venni. Teljesen elfoglalta az igyekezet, hogy jó, jobb, sőt a legjobb legyen. És az lett.
Felfutás
– A mi családunk szegény volt, és erősen konzervatív. A három öcsém lemehetett a Városmajorba játszani vagy a haverokhoz, én nem, mert egy lánynak az nem illik, nem való. A dac már bennem volt, bármire hajlandó voltam, csak ne kelljen az összes rám maradó házimunkát elvégezni.
Minden sportot kipróbált, pedig – ki gondolná – duci kislány volt. Vívott, teniszezett, pingpongozott, és a finom vagy kevésbé finom elutasítások sem törték le. Tulajdonképpen későn, tizenhat évesen, egy gimnáziumi szakkörben találkozott a tájfutással. Ahogy jöttek az eredmények, egyre biztosabban érezte, hogy az élet képlete viszonylag egyszerű: ha valaki keményen edz, dolgozik, vagyis cselekszik, akkor eléri a célját. 1972-ben világbajnok lett. Az első nő, aki nem a tájfutás valamelyik skandináv fellegvárából érkezett a dobogó tetejére.
– Kiderült, hogy ha nem olimpiai sportágban érek el sikert, ebben az országban csak másodrendű lehetek. Elkezdtem hát a sífutást, bár arra, hogy valaki Magyarországról abban olimpiai bajnok legyen, ugyancsak kevés esély volt… Akkor vágtam bele a maratonfutásba. Harcoltam a sikerért, azért is, hogy elismerjenek. Skandináviában többen ismertek, mint itthon, és hiába én értem el a legjobb eredményeket, egy Év Sportolója választáson csak második lehettem.
Ő volt az első nő Európában, aki három órán belül futotta le a maratoni távot. Éppen a New York-i és a tokiói maratonra készült, méghozzá nagyon jó esélyekkel, amikor a kullancs megcsípte. Vakbéllel operálták, az altatásból nem ébredt fel, ugyanis vírusos agyvelőgyulladása volt… Egy ország aggódott érte. Amikor magához tért – már az is szinte csodaszámba ment –, behozatta a sáros futócipőit, és a kórházi ágyhoz kötözte őket, hogy legyen motivációja a teljes gyógyuláshoz.
Ami elveszett, és ami lett
– Messziről jöttem vissza, édesanyámnak már szóltak, hogy ha hívő, hívjon papot… Sokszor elmondtam már, de tényleg azt hiszem, hogy az imák miatt nem mentem el. Maradtam, de szörnyű állapotban. Addig abban éltem, hogy amit akarok, az sikerül, csak tenni kell érte. Hát én tettem. Jártam kezelésekre, áramról tornára, onnan vízi tornára. Kivitettem magam a hegyre, mert abban hittem, hogy ha ott vagyok, előbb-utóbb megy majd a futás… És nem ment. Másfél-két évvel később az ország egyik legjobb idegsebésze, Bodosi Mihály professzor mondta: Sarolta, maga nem hülyébb, mint volt, de a lába sosem lesz tökéletes, felejtse el, hogy futó lesz. Már túl voltam a mankón, a járókereten, éppen a botnál tartottam. De ezt hallani…! Majdnem tíz évig tartott elfogadni, hogy örülni tudjak annak, életben maradtam, és már ne csak az fájjon, ami elveszett. Valójában nemcsak a futás veszett el, hanem annak a biztonsága – vagy illúziója? –, hogy akarattal, odaadó munkával szinte minden elérhető. Olyan fiatal nőnek kellett ezzel megbirkóznia, aki addig szinte háromévenként edzőt váltott, mert az érzelmi kötődésnél fontosabb volt számára az eredmény.
– Ma már bocsánatot kérnék mindegyiküktől, de akkor csak azt éreztem, ezt a módszert már ismerem, jó, lépjünk tovább. Érdekes, de ma profitálok az akkori döntésemből, mert annyi edző kottáját ismertem meg, hogy azokból könnyebben „komponálok” most, amikor edzésterveket írok az amatőröknek.
Azt mondja, a betegség után megváltozott. Addig nem volt ideje, figyelme sem, hogy viccelődjön, ez is utána jött. Ahogy a család, az anyaság is. Férje Feledy Péter, a Magyar Televízió jól ismert, immár nyugdíjas szerkesztője, műsorvezetője.
– Péter nagyon sokat segített akkor is, amikor lábadoztam. Ez eldöntötte a kapcsolatunkat, mert addig az edzések, a versenyek fontosabbak voltak mindennél. Több kapcsolatom ment rá, hogy sokat edzettem, utaztam, azt sem gondoltam, hogy valaha gyerekem lesz. Kilenc hónapot kihagyni? El sem tudtam képzelni.
Egy nap – két kérdés
Fiuk, Botond diplomás fiatalember, jogot végzett, mint az apja, nemrég megnősült, és a napokban megszületett a kisfia.
– Már megy az alkudozás, hogy heti hány órára vállalom az unokát, de nincs mese: még rengeteg a dolgom. Sosem voltam anyaoroszlán. Napi két kérdés, napi egy puszi! Viszont nagyon figyeltünk arra, hol tanul, lehetőségeket teremtettünk mindenre, amit akart. Mindig is önálló volt. Én meg kreatív. Emlékszem, egy reggel jött, hogy leszakadt a tornanadrágja szegélye, fel kellene varrni. Mérgelődtem, miért reggel jut eszébe, pláne úgy, hogy én tűbe se igen tudok fűzni. De megtaláltam a megoldást: szigszalag! Szépen visszaragasztottam vele, és a következő mosásig jó volt. De bevallom, utána is egyszerűbb volt szigszalagozni, mint varrni. Aztán találtam valahol tucatnyi színben, azok a saját szoknyáim aljánál is beváltak…
Amikor nem szigszalagozott, dolgozott. Felépülése után a tájfutók szövetségi kapitánya lett, aztán 1990-ben bekerült mostani munkahelye, az Országos Egészségfejlesztési Intézet jogelődjéhez, és elkezdődött egy új pálya. Azóta mindenki a szabadidősport, az egészséges élet, a futás, a testmozgás leghitelesebb hirdetőjeként ismeri. Járja az országot, megtalálja a hangot mindenkivel.
– Most már a férjem, Péter is jön, általában leül hátul, és figyel. Nemrég azt mondta: Már tudom, miért szeretsz „országjárni”. Mert olyan, mint egy szeretetfürdő. Igaza van. Különösen a nyugdíjasokhoz szeretek menni, mert velük nem foglalkoznak, pedig lehetne. Nevetünk azon, hogy ebben a korban az ember már legszívesebben szemüvegben festené ki a szemét, de úgy sajnos nem lehet. És közben annyi életmódtanácsot, ötletet lehet adni. Minden hétvégén hat-nyolc futóverseny van, kettőre-háromra biztosan meghívnak. Járok például határ menti iskolai sportnapokra. Fáj a szívem, annyi ügyes, sportra termett gyereket látok. Őket vajon felfedezi valaki?
A MOB alelnöke, Prima-díjas és kétszer jelölték a nemzet sportolójának. A közönség rá szavazott, a döntéshozók nem. Vajon miért? A rangos címhez ugyanis nemcsak kiváló sportteljesítmény kell, de az is, hogy a kiválasztott sokat tegyen a magyar sportért. Őszintén: ki tett nála többet?
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
