A hír: Kutatók arra voltak kíváncsiak, melyik emberi testrész a legkevésbé szexi. Férfiak és nők egyetértettek abban, hogy a lábfej hat rájuk a legkevésbé, sőt kimondottan csökkenti a vágyukat, ha nem szép lábujjakat vagy lábfejet látnak.
Soma véleménye: Újabb trend kezdi felütni a fejét az ügyben, hogy mivel nyomorítsuk magunkat: a láb fetisizálása (kis túlzással). Már megéltük a mell-, a fenék- és a „hashullámot” ( ezek persze még tartják magukat), most felfedezhetjük magunkon, hogy nem elég szép a lábunk. (Köröm, lábujjak és lábszár, comb formája, szőrök, a sarok puhasága…) Erről eszembe jutott, hogy 16 éves koromban egyszer leültem, és elhatároztam, hogy MINDEN testi hibámat megszámolom, 64-et találtam. (Már nem emlékszem, ez mennyire részletesen terjedt ki a lábamra, bár a szám mutatja, hogy elég alapos munkát végeztem.) Az a helyzet kérem szépen: aki keres, az talál. (Én már nem keresek, vagyis törekszem rá, hogy ne keressek. ) Egyszerűbben: azóta bölcsültem annyira, hogy az elfogadásra gyúrjak.
A reklámok, trendek nagy része folyamatosan azt üzeni: nem vagy elég jó, tenned kell azért, hogy „jobb” legyél. Ez igen jó biznisz a szépségiparnak, és aki ebbe a szemléletbe becsavarodik, az megállás nélkül onthatja a pénzt a különféle szépülésekre és külsődleges dolgok javítgatására. Az ápoltság az alap, de amikor azon felül megy a túlzottan maximalista kritizálás (úgy önmagunk, mint a másik felé – tudjuk, ez összefügg), még mindig arról van szó, hogy az emberekben valahol mélyen ott van az alapinformáció (úgy is mondhatom: alapsérülés), hogy nem elég jók, nem elég szépek, ilyen vagy olyan okok miatt nem „megfelelőek”, és persze nem tökéletesek. Aki ebben a szemléletben benne marad, egy életen át loholhat egy idealizált énkép megvalósítása után, ám mire utolérhetné magát, jön az öregedés, amitől a nyugati társadalmak nagy része szintén retteg. Ez teljes mértékben infantilis létállapot.
A cikk szerint igen nagy százalékban nem elégedettek a férfiak és a nők a lábukkal (sem), ehhez hozzáfűzném azt is, hogy egyre inkább biztos vagyok abban, hogy a statisztikai eredmények nagyban függnek a felmérést készítőktől. Az a csoport, amelyik szintén elégedetlen magával, nagyobb százalékban vonz be olyanokat, akik hasonlóképpen éreznek. (Beugrott, hogy amikor várandós lettem, akkor vettem észre, mennyi terhes nő van a világban. Addig szinte fel sem tűnt.) A láb a test-lélek analógiában holisztikus szempontok szerint az előrehaladást, a továbblépést is szimbolizálja. Felmerül bennem a kérdés: vajon mennyire tudunk továbblépni ezen a túlzott anyagi szemléleten, sőt egyenesen az anyagba és anyagiságba süppedtségen?
Mennyire tudunk a közeljövőben a szellemibb élet felé tenni lépéseket, és mennyire tudunk túllépni a valaha nem feltétel nélkül szeretett gyermek-énünkön?
Mindenesetre az biztos, hogy az „ápold optimálisan a tested-lelked, és fogadd el magad” nem hozna ennyi pénzt a szépségiparnak.
