Olykor irigylem, mert szabad ember, öntörvényű, vállalja önmagát. Olykor féltem, mert sebezhetőnek vélem. Olykor bámulom harmóniáját, magabiztosságát. Olykor szeszélyesnek, zabolátlannak, szertelennek érzem. Szeretni viszont mindig és folyamatosan tudom, mindössze azért, mert ő Für Anikó. …azaz módosítanék: csak majdnem mindig, és majdnem folyamatosan, lévén, hogy kicsit nehézkesen jött létre a találkozónk. Amikor végre nagy nehezen megbeszéltünk egy időpontot, és az többször is változott, rendre kimondott egy bűvös mondatot: „bocs’, a karácsonyi készülődés!”, és ezzel minden el volt rendezve. Mert tudom, hogy ez nála nem elcsúszás, hanem az élet rendje, az ő sajátos menetében. És azt is tudom, hogy számára a karácsony nem azt jelenti, hogy beugrik előző nap egy plázába bevásárolni, küld néhány üdvözlőlapot, és sebtében főz valami vacsorát, hanem valóban ünnep a fogalom legmélyebb, legigazabb értelmében. Ahogyan ő fogalmaz: „A karácsony számomra nem egy néhány óra alatt lejátszódó ünnepélyes formaság, hanem az ünnepek ünnepe, ami akkor kezdődik, amikor jóval korábban már elkezdek készülni rá, és tart addig, amíg később felidézem magamban annak valamelyik szívmelengető mozzanatát. Valami, ami több, mint a hétköznapok megannyi, hol derűs, hol borús történése, esemény, aminek van spirituális alapja, de hogy mennyire jutunk közel a lényegéhez, az kizárólag rajtunk múlik. A mi nyitottságunkon, érzékenységünkön, hozzáállásunkon, hogy rumlivá, kötelezettséggé, kampányszerű ajándékdömpinggé válik-e, amin jobb túlesni, vagy valóban bensőséges, szeretetteli lélek-ünneppé, aminek megadjuk a módját minden tekintetben. Ugyanakkor a karácsony számomra nem csupán egy kiemelt nap, hanem szerves része az életnek, amely beépül annak folyásába. Mindaz, ami addig történt, az előzmény, minden, ami utána fog történni, az egyenes következmény. Amolyan bója, ami kijelöl valamit, akár az időben, akár kapcsolatainkban, akár önmagunkban, amihez képest tájékozódni tudok, ami az amúgy sok rohangálás, intéznivaló, napi teendő közepette felcsillant valamit abból a lényegből, amivel bátran vághatok neki a következő háromszáz-egynéhány napnak.”
– Anikó, te mindent olyan szenvedéllyel élsz meg életedben! Nem félsz, hogy túlhevülsz?
– Félek, nem félek, lényegtelen, én csak így tudok élni, és nem is akarnék másként. Nekem fontos, hogy mindent maximálisan megéljek. Nem akarok elbújni, könnyebb megoldást keresni, kitérni. Vállalom, ami az én sorsom, az én dolgom, aztán majd kiderül, hogy belegebedek-e, vagy jó érzés tölt el, hogy sikerült. A vagy-vagyokat szeretem. Vagy nagyon megy az élet és szerveződik, vagy elengedek magam körül mindent. Ebből adódik a konfliktusaim zöme. Amikor be kell érni részmegoldásokkal, amikor várni kellene, meg türelmesnek lenni.
– De miért olyan fontos számodra, hogy magadat folytonosan csúcsra járasd? Bizonyítani akarsz?
– Nem! Nem! Szó sincs róla! Egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Nem akarok bizonyítani, és különösebben elismerésre sem vágyom. Persze ha jön, az nagyon jó, és örömmel fogadom, de engem nem elsősorban a cél, hanem a folyamat maga érdekel. Milyen lesz? Milyen érdekességekkel fogok találkozni közben? Mennyit tanulok közben? Mit változtat rajtam?
| Névjegy
• 1964-ben Boross Anikó néven született, később felvette édesanyja vezetéknevét. |
– Tehát, ha most telefonálna Coppola, hogy szeretne veled egy filmet Hollywoodban, nem az izgatna, hogy Brad Pitt lesz-e a partnered, hanem, hogy milyen lesz a forgatás?
– Jöhetne hozadékként a sztárgázsi, meg Brad Pitt is, de a legvonzóbb számomra az volna, hogy forgathatok ott, velük, és ez nyilván sok izgalmas élménnyel szolgálna. Ahogy nagy élménnyel szolgált az HBO saját gyártású sorozata, a Terápia is. Az első öröm akkor ért, amikor kiderült, hogy engem választottak a szerepre. Örömöm aztán a forgatás alatt minden várakozásomat felülmúlta. A partnerek, a stáb, mindenki a legmagasabb szinten végezte a dolgát. Nagyszerű munka volt!
– Te milyen kisgyerek voltál?
– Jó. Szófogadó. A babáim zöme még mind tökéletes állapotban van. Dobozokban, úgy, ahogyan kicsomagoltam annak idején őket, pedig sokat játszottam velük. Egynek színeztem picit a szemét golyóstollal, hogy még szebb legyen. Nem voltam az a kibelezős.
– Nem érdekelt, hogy mi van belül?
– Az érdekelt inkább, amit hozzáképzeltem.
– Ez az egyszerűbb megoldás. Nem meggyőződni, hanem hozzáképzelni!
– Nem igaz! A tények mindannyiunk számára nagyjából ugyanolyanok, vagy nagyon hasonlóak. Amiben mások vagyunk, az az, amennyit hozzágondolunk, belegondolunk. Ez a mi szabadságunk. Bármennyit hozzátehetünk. Tőlünk függ csak, hogy mit látunk meg ebben a…
– …káoszban!
– Muszáj ilyen üres közhelyeket pufogtatni?! Gondolod, ettől leszel eredeti?!
– Nem gondolom, de szerinted mit kellett volna mondanom?
– Semmit, csak hagyni, hogy végigmondjam, amit elkezdtem. Hogy ez az egész egy szakadatlan tanulási folyamat. Minél igazibbra, sűrűbbre, alakítjuk az életünket, annál többet tanulunk.
– Szerinted az a szófogadó kislány mit tanult az elmúlt évek alatt?
– Bátorságot. Van az a bölcs fohász, hogy Istenem, adj erőt, hogy változtassak, amin lehet változtatni, adj békességet, hogy törődjek bele a változtathatatlanba, és észt, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt egymástól! Remélem, hogy az idők során felvérteződtem annyi bölcsességgel, hogy ez egyre többször sikerül. Hogy jóba lehessek önmagammal, megtanultam értékén kezelni a sikert, és nem belehalni a kudarcokba. Elhatároztam, hogy megpróbálok örömtelien élni. A mamám Szatmárnémetiben nőtt fel, és mesélte, hogy kislány korában az ő dolga volt, hogy alkonyat táján elmenjen tejért. Csakhogy útközben volt egy iszonyú dühös kutya, és ez mindig megrémisztette. Nem valami jó dolog egy kutyaharapás, de mégsem akkora baj, hogy folyamatosan rettegjen, gondolta magában. És ezzel egy csapásra le is győzte félelmét, innentől jókedvűen járt tejért. Hasonlóan gondolkodom én is, egyéb kellemetlenségeket bevállalva járom az utam. Legfeljebb megharap a kutya…
– De az, hogy zabolázod indulataidat, nem vesz el sok energiát?
– Régebben sokat küszködtem velük, sokakat sebeztem, és sokak által sebződtem. Nagy nehézségek árán sikerült csak harmóniát teremtenem magamban… Ez nem valami hurráoptimizmust jelent, hanem az indulatok egyensúlyban tartását. Éppen ezért, mert sokat dolgoztam érte, tudom kellően megbecsülni, és nem vagyok hajlandó értelmetlen, kisszerű dolgok miatt durcáskodni, sértődgetni.
– Ez így nagyon szép és igaz, de közben, amióta ismerlek, életed, feladataid, céljaid mindig kapcsolódtak másokhoz. Például családtagjaidhoz, szerelmeidhez, barátaidhoz…
– Valószínűleg ilyen alkat vagyok. A kapcsolataimban teljesedek ki. Úgy látszik, ezáltal válok teljessé, ahogy ezekben a szeretet-kapcsolatokban létezem. Ezek nélkül valószínűleg nem is tudnék élni. Ezek a kötődések adják az energiát.
– Mindezek nem is hasonlíthatók ahhoz a felelősséghez, ami azóta hárul rád, hogy ott van a gyermeked! Az nem mérhető semmihez.
– Egy gyerek léte, egy gyerek iránti felelősség valóban semmi egyébhez nem hasonlítható. Egy egészen más, korábban nem is sejtett dimenziót nyit meg. Egészen más szinten folytatódik a tanulási folyamat. A vele való napi kapcsolatból tudom meg a legtöbbet, legmélyebbet, legfontosabbat magamról is, a világról is. Szeretetről, felelősségről, egyszóval az életről. De egy pillanatra sem hiszem, hogy ez okvetlenül önfeladással járna. Sőt! Adni csak akkor tudok, ha van miből. A talaj csak akkor tudja táplálni a növényeket, ha nem mérgezett, nem kilúgozott. Márpedig én jó föld szeretnék lenni, aki képes folyamatosan és korlátlanul táplálni.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
