Eszenyi Enikő: “Nekem még mindig van libidóm a Vígszínházhoz”

Hirtelen – igaz, nem váratlanul – berobban a szobába a ház asszonya, egy tálca süteménnyel a kezében: – Kóstolja meg, nagyon finom! Kolozsvárról hoztam, a színházi fesztiválról. Jé, a mézes elfogyott. Nem csoda, az volt a legjobb, de ez is finom – kínálgat, mintha csak régi jó ismerős lennék, aki beugrott egy kicsit beszélgetni hozzá. Sütivel a kézben kezdem magyarázni jövetelem célját, miszerint most arról kellene beszélgetnünk, milyen feladat erős nőnek lenni. Mire a filigrán művésznő kis híján hozzám vág egy erdélyi puszedlit:
– Ha az erőmre kíváncsi, miért nem hozott magával súlyzókat? Akkor kiderülne, hogy a testtömegemhez képest mennyit tudok felemelni! Az mérhető ügy lenne, de egyébként határozottan elutasítom az erős jelzőt, mintha az egy ritka női tulajdonság lenne. Szerintem mi, nők mindannyian erősek vagyunk.

– Eszenyi Enikő helyzete azért mégsem átlagos – mentegetőzöm –, hiszen egyetlen magyar színház sem jut az eszembe, amit színésznő igazgatna.
– Azért van erre itthon is példa, mondjuk Bán Teodóra, aki a Budapesti Szabadtéri Színpad igazgatója. Híres külföldi példa Kate Blanchet, aki ugyanígy színigazgató amellett, hogy Oscar-díjas színésznő. A washingtoni Arena Stage-et is egy hölgy, Molly Smith vezeti. Tehát a világban van erre példa.

– Ön játszik, rendez és igazgat is. El tud képzelni olyan ajánlatot, amire ezt felcserélné?
– Biztos, hogy nem. A pályám egyik meghatározó pillanata volt, amikor Valló Péter rendező rám osztotta Rosalinda szerepét Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában. Ezzel egy időben Gyarmathy Lívia is forgatott volna velem egy filmet. Fantasztikus nő, nagyon szerettem vele dolgozni. Sokat jártam hozzá, beszélgettünk a közelgő munkánkról, ám amikor Marton László, a Vígszínház akkori igazgatója – pont ebben a szobában – közölte, hogy szerinte nekem kell játszanom Rosalindát, felhívtam Líviát, és lemondtam a filmet. Akkor nem tudhattam, hogy ez lesz pályafutásom egyik meghatározó alakítása. Amikor először hívtak Szlovákiába Shakespeare-t rendezni, akkor is ezt a darabot választották. Erre a szlovákiai előadásra megkaptam az ottani kritikusok díját magyar rendezőként.

– Tolmács segítségével dolgozik Szlovákiában?
– Persze, de nagyon sok mindent megértek és kicsit beszélni is tudok. Az is segít, hogy a színház és a színházi gondolkodás mindenütt egyforma. Ez egy közös nyelv.

– Előjátszós rendező?
– Külföldön szeretik, hiszen könnyebben megértik, mit is akarsz, ha megmutatod.

– Ma már nehezen tudom elképzelni azt a nevezetes pillanatot, amikor vidéki kislányként annyira nem ismerte ki magát Budapesten, hogy a főiskolai felvételi vizsga előtt véletlenül a Vígszínházhoz tévedt.
– Pedig így volt. Kis faluban, Csengeren nőttem fel, aztán Debrecenbe költöztünk, és a főiskola miatt jöttem Pestre. Senkit nem ismertem itt.

– Volt más művész is a családban?
– Nemigen. Édesanyám tanítónő volt, édesapám pedig egy sportegyesületben, a DVSC-ben volt gazdasági igazgató. Később nyugdíjasként pályagondnok lett. A fűért felelt.

– Hamar megbarátkozott a pesti élettel?
– Nem könnyen, ráadásul az évfolyamunkban összesen heten végeztünk, és a legtöbben vidéki gyerekek voltunk. Kaszás Attila felvidéki, Méhes Laci székesfehérvári, Rátóti Zoli szolnoki. Töreki Zsuzsa és Bardóczi Attila voltak csak budapestiek. Mi, vidékiek, csak néztünk, mint a moziban itt, Budapesten. Talán ezért lettünk küzdeni képes emberek.

– Küzdő és kitartó. Az legalábbis komoly kitartásra vall, hogy harminckét éve kötődik a Vígszínházhoz. Sosem fordult meg a fejében, hogy társulatot váltson?
– Voltak lázadó korszakaim, de számomra nem az a változás, ha veszem a kabátom, és másutt csinálom ugyanazt. Sosem a környezetet akartam felcserélni, inkább azon dolgoztam, hogy itt, belül változtassak.

– Az is óriási váltás, hogy harmadik éve igazgatja ezt a hatalmas színházi nagyüzemet, sikeresen.
– Az idei évad nekünk sem lesz könnyű. Az ismert gazdasági körülmények miatt még mi sem látjuk, mi lesz tavasszal.

– És ebben a bizonytalan világban vállalta, hogy egy Brecht-előadással verseng a nézők kegyeiért.
– A nézői visszajelzésekből úgy látom, hogy nem volt rossz döntés.

– Miért ezt a darabot választotta?
– Minden évadot tematizálunk. Az idei a gyengék, elesettek évada. Kezdődött Spiró Györggyel, akinek a Príma környék című darabja egy öregek otthonában játszódik. Óriási siker. Amikor felkértem Michal Dočekalt, a prágai Nemzeti Színház igazgatóját, aki korábban a nagy sikerű Mikvét vitte színre a Pesti Színházban, ő a Jóembert keresünk című darabot választotta.

– Azonnal eldőlt, hogy játszani is fog a darabban?
– Dehogy. Két éve nem volt „itthon” bemutatóm, tehát ez nem is volt szempont. Amikor elkezdtünk gondolkodni a szereposztáson, Michal, aki engem színésznőként ismer és szeret, azt mondta, hogy velem szeretné megcsinálni. Ez a rendező joga, tehát a választása számomra ugyanolyan öröm és meglepetés volt, mint bármelyik kollégámnak lett volna.

– Nem fél a szokatlan dolgoktól, rendezői munkamódszere sem általános Magyarországon.
– Szeretek mindent alaposan végiggondolni, hitelesen megcsinálni. Amikor a Hegedűs a háztetőnt próbáltuk, Verő Tamás rabbi elmondta, hogy is zajlik egy ortodox zsidó esküvő. A Rómeó és Júliánál pedig Böjte Csaba ferences barát beszélt arról, hogyan foglalkozik a kallódó gyerekekkel. Amikor A lovakat lelövik, ugye? című darabon dolgoztunk, kipróbáltuk, mit jelent egy éjszakán át táncolni. Hoztunk be ételt, ágyat, amire le lehetett pihenni, és bizony a negyedik negyvenöt perces menet után ráérzett a társulat, mit is jelent egy két hónapos maratoni táncverseny. Számomra nagyon fontos, hogy egy színész intellektuálisan is jelen legyen az előadásban, hogy tudja, érezze, mi miért történik.

– Az évad elején, a nyílt napon saját készítésű süteményeket árulnak a színészek, aminek a bevételét jótékony célokra fordítják.
– Ezt mindenki nagyon fontosnak érzi. Idén szeptemberben volt a Víg-napunk, de már jóval előtte be volt vésve a naptáramba, hogy karácsonykor megyünk az Ódry Árpád Színészotthonba. Most is valamivel több mint kétszázezer forintot gyűjtöttünk össze, ami nem egy eget verő összeg, de mégis valami, és azt hiszem, ott az otthonban rajtunk kívül mástól nem kapnak ilyen segítséget. Az is fontos számunkra, amikor a Down-világnapon itt, a Vígszínházban a sérült gyerekek együtt játszanak egészséges társaikkal.

– Sütit árul, gyerekeknek segít, naponta egy kisvárosnyi ember fordul meg a Vígben és a Pesti Színházban, fesztiválokra jár, rendez, játszik. Igaz, hogy minden nő erős, de ez azért mégsem átlagos teljesítmény.
– Nem tehetek másképp. A színház élő műfaj, nincs szünet, minden pillanatban kopogtathatnak a hírrel, hogy X beteg lett, Y terhes, és akkor ott azonnal meg kell keresni a megoldást. Egy színházban nincsenek bejáratott utak, minden előadás valami újat, mást hoz. Most a Vígben rendezem Hanoch Levin Átutazók című darabját, ahol a csodálatos Törőcsik Mari is színre lép. A Pestiben pedig egy fantasztikus komédia készül, A hetvenkedő katona. Már tervezzük a következő évadot, fontos évfordulókra készülünk, hiszen huszonöt éve mutattuk be A padlást, és az 1000. Dzsungel könyve-előadást fogjuk áprilisban játszani, kisfilmeket forgatunk, amiket a Vígszínház honlapján és a Facebook-oldalunkon lehet megnézni.

– Hogy bírja?
– Ez egy Don Juan-i kérdés.

– Hogy jön ide a legendás nőcsábász?
– Az a kérdés, hogy van-e elég libidója Don Juannak. Szerintem akkor van valakinek elég libidója, ha sok éven át ugyanazzal a társsal van. Na, ahhoz tényleg kell libidó. Bocsánat a párhuzamért, de én úgy érzem, nekem még mindig van libidóm a Vígszínházhoz.

 Máté Krisztina címlapfotózásán jártunk. Nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Családfenntartó asszonyok Ökoanyu: Tükröm, tükröm… Elmegy a szeretett óvó néni… Töltött finomságok Máté Krisztina: „Jó érzés, hogy mindenben számíthatok a férjemre” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!