Önálló volt, kőkemény az üzletben, egyenrangú bármelyik férfival. De sikereiért nagyon nagy árat fizetett – mint a kor sok-sok lázadó asszonya, akik szembekerültek a konvenciókkal.
A dupla C rejtélye
„Aki nem szereti önmagát, annak rendszerint igaza van”
Azt hihetnénk, mindent tudunk róla. Ismerjük élete minden fordulatát, szellemes, öniróniával teli mondásait, nagy újításait. De vigyázat! Coco Chanel – talán hiúságból, talán rejtőzködésből – szívesen kiszínezte vagy átírta az eseményeket. Kevés biztos információnk van például a fiatalkoráról. Tudjuk, hogy eredeti neve Gabrielle Bonheur Chasnel lett volna – a kislányt születésekor azonban Chanelként jegyezték be az anyakönyvbe, és a Mademoiselle sohasem javíttatta ki a hibát. Tudjuk, hogy varrónő édesanyja korán meghalt, és kalandkereső édesapja – testvéreivel együtt – elhagyta: tizenhét éves koráig árvaházakban nevelkedett. E megrázó élmény táplálta volna a férfiak iránti bizalmatlanságát? A kérdésre azonban sohasem válaszolt. Azt viszont határozottan állította, hogy később, divatházának híres, dupla C-ből álló logóját az aubazine-i ciszterci árvaház rózsaablakai ihlették, amelyek szintén összefonódó C betűt alkottak. Mások viszont kiderítették: a húszas években Chanel gyakran vakációzott egyik barátnője Château de Crémat nevű nizzai kastélyában, innen jött az ötlet. Rejtély rejtély hátán… A Coco becenevet állítólag a színpaddal is kacérkodó lány 1903-ban kapta, amikor Moulins városának La Rotonde nevű kávéházában lépett fel, és arról dalolt: Qui qu’a vu Coco? – azaz: Ki látta Cocót? A sanzon egy elveszett kiskutyáról szólt…
Sikertelen szerelmek
„A nők sokkal figyelmesebben választanak hálóinget, mint férjet”
A mondás úgy tartja: minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll. Nos, Coco Chanel esetében ez is fordítva igaz. Karrierjét férfiak indították el. A Moulins-ban állomásozó ezredek fiatal hadnagyai versengtek a „kis Coco” kegyeiért. A befutó Étien Balsan lett, vagyonos, köztiszteletben álló család sarja, aki leszerelése után a birtokára költöztette Chanelt mint hivatalos szeretőjét, „metreszét”. A férfi lovakat tenyésztett, és Coco követte őt a fontos társadalmi eseményeket jelentő lóversenyekre. Ahol az erősebb nem képviselői elbűvölve, a gyengébb nem botrányt kiáltva nézte a rövid, sötét hajú, bubifrizurás, pikáns arcú, filigrán termetű nőt, aki annyira más volt, mint a kor szépségideálja. Az előkelő dámák tehát megszólták, de irigyelték is, és lelkesen utánozták a stílusát: kis kalapjait, fűző nélküli, diákuniformisra emlékeztető fehér galléros ruháit, és főként – Mon Dieu! – férfinadrágos összeállításait. „Az emberek kinevették a ruháimat, de ez volt sikerem titka. Senki sem öltözött úgy, ahogy én… minden nő tudni akarta, ki varr nekem, főleg a kalapjaimat irigyelték.”
Újra egy férfi látott tovább az aktuális kalapcsodáknál. Arthur „Boy” Capel, Balsan angol barátja az, aki nemcsak a nőbe lett szerelmes, meghódította Chanel kreativitása is. Segített neki üzletet nyitni Párizsban, a Cambon 21. szám alatt – a ház örökre összefonódott Coco nevével. A szerelem sokáig tartott, annak ellenére, hogy Capel közben egy gazdag angol arisztokrata nőt vett feleségül. A viszonynak 1919-ben csak a férfi halálos autóbalesete vetett véget. Ettől kezdve Chanel igazi társa a magány lett. Férfiak jöttek-mentek az életében, de senkit sem engedett igazán közel a szívéhez. Kapcsolata volt II. Miklós orosz cár nagyherceg unokaöccsével. Feleségül kérte Európa egyik leggazdagabb embere, Westminster hercege is, de a Mademoiselle kikosarazta: „Hercegnő bárki lehet, de Chanel csak egy van!” És végül egy újabb titok. A herceg bemutatta Chanelt Winston Churchillnek, a neves brit politikusnak, aki a találkozóról feltűnően lelkes szavakkal írt a feleségének. „A híres Coco megérkezett, és én rögtön belehabarodtam…” Sajnos, a történet folytatásáról nincs tudomásunk. Nyilván nem a feleségének számolt be róla a politikus.
Bátor volt és pimasz
Bódis Boglárka divattervező, a Triumph 2011-es Les Fleur du Mal nemzetközi versenyének győztese Coco Chanelről: „…Egy erős nő, aki gyűlölte a vasárnapokat, mert akkor nem lehetett dolgozni! Nekem példaképem. Amikor öt évvel ezelőtt döntenem kellett arról, feladjam-e a biztos köztisztviselői pályámat, és belevágjak életem legnagyobb kalandjába, miszerint divattervező leszek, sokszor mondogattam magamban: Coco Chanel is egy kis kalapbolttal kezdte. Szeretem azt a stílust, amit megteremtett, és ami felett nem szállt el az idő. Egyszerűség, letisztultság, viselhetőség, kényelem! Úttörő a divatban: bátor és pimasz. Amikor tervezőtársammal, Gajer Emesével ( ő is imádja Chanelt!) megalapítottuk márkánkat, az Elysiant, sokszor elhangzott a mondat Chanelről és a kis kalapboltról. Nevettünk ilyenkor, és együtt szőttük az álmokat arról, hogy létrehozunk valamit, amit szeretni fognak a nők. Akik egyszerre tudnak erősek és törékenyek lenni.” |
Sutba a fűzővel!
„A divat változik, a stílus örök”
De nem csak a szerelemben és üzletben voltak ott a férfiak Coco Chanel mögött. Az igazi múzsa a férfiak legveszedelmesebb játéka, a háború volt. Az első világháború, amely szükségessé tette, hogy a nők munkába álljanak. Dolgozni pedig fűzőben lehetetlen lett volna! A kényelmes tweednadrág- és pulóverviseletet is a korszellem hozta magával, éppen úgy, mint Chanel más újításait. A dzsörzé, a flanel korábban csak fehérnemű-alapanyagként szolgált; Chanel hétköznapi viseletté emelte őket. A demokratizálódó közhangulatban a dolgozó nő számára született meg a „kis fekete ruha”, a hamis gyöngysor, a kosztümöket díszítő aranyutánzatú gombozat és – valódi ékszerek helyett – a bizsuk széles választéka. „A tíz koffer divatja végleg lejárt!” – mondogatta a tervező, aki éles eszű asszonyként mindig kora előtt járt. És bár nem nevezte magát feministának, azért következetesen részt vállalt a nők egyenjogúságáért folytatott harcban. Picassóval, Cocteau- val, Salvador Dalíval, vagyis a művészet avantgárdjaival együtt lépett fel a modern eszmék elfogadásáért.
Az illatok illata
„Olyan nőnek, aki nem visel parfümöt, jövője sincs”
E modernitásnak köszönhetjük a No 5. Chanel-parfüm megszületését is. Coco olyan „napfénnyel átitatott” illatot akart, amely „univerzális, mint a ruhatáram”. Ernest Beaux vegyész segítette ebben: ő alkotta meg a világ első, szintetikus alkotóelemekből álló parfümjét, amelyet számozott sorozatokban mutatott be megrendelőjének. Cocót lenyűgözte az ötös számú illat, ráadásul babonás volt, és az ötöst a szerencseszámának tartotta. „Május 5-én mutatom be a kollekciómat, az év ötödik hónapjában, viselje hát az ötös számot – ez szerencsét hoz!” Így is lett. Olyannyira, hogy a második világháborúban, a német megszállás alatt bezárta üzletét, és csak a róla elnevezett parfüm tartotta meg a nevét. Tegyük hozzá: ebben az időben Chanel sokat veszített reputációjából. Egy német tiszt lett a barátja, és ezt nehezen bocsátotta meg a közvélemény. Még akkor is, ha egyesek szerint a flört csak azt a célt szolgálta, hogy Coco megtarthassa a Ritz Hotelben lévő lakosztályát, amelyben több mint harminc évig élt. Mások egyenesen német ügynöknek kiáltották ki – a felháborodás elől Chanel Svájcba menekült. Csak tíz év múlva tért vissza hazájába, amely végül megbocsátott neki.
1971-ben halt meg, sírját öt kőoroszlán őrzi. Már életében musicalt készítettek róla, főszerepben Katharine Hepburnnel. Néhány éve pedig Audrey Tautou alakította őt a filmvásznon. Halhatatlan lett kis fekete ruhája, a róla elnevezett kosztüm és parfüm, vállon viselt fémláncos kistáskája, fehér betétes, fekete körömcipője. Hatása sok mai tervező kreációjában is vissza-visszaköszön. Bölcsességéről pedig számtalan szellemes mondása tanúskodik. Íme: „Húszévesen olyan az arcod, amilyennek a természet megteremtette. Harmincévesen olyan, amilyenre az élet formálta. Ötvenévesen olyan, amilyet megérdemelsz.”
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |