Rezes Judit és Szabó Győző: “Elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk”

Leülünk egy asztalhoz. Judit határozottan előrenéz, Győző maga elé bámul, Judit két kezét felteszi az asztalra, Győző gyűröget egy papírgalacsint. Semmi érzelmesség, semmi intellektuális kapcsolódás, nincs érintés vagy összevillanás. Anélkül is érzik, értik, ellensúlyozzák, kiegészítik egymást.

Szabó Győző: Na, kezdjük, papi – töri meg a zavar csendjét Győző –, mert aztán Judit megy vissza próbára, nekem meg robognom kell!

– Meglepett, méghozzá nagyon kellemesen, hogy ezt most vállaltátok, mert nem nagyon szoktatok együtt szerepelni…
Győző: Judit most erőteljesen rám szólt, hogy Győző, erre most nem mondhatsz nemet! Gondolom, hogy ez most egy olyan újság, ahova lehet… Gondolom, rólunk nagyon nehéz… Sokkal szemérmesebb a mi kapcsolatunk. Egyébként sem szoktuk egymást nyalni-falni, ami meg ezen túlmegy, azt annyira magánügynek tekintjük.

– A kettőtök magánügyének?
Győző: Igen, a kettőnk magánügyének.

– Nekem az a furcsa és megindító bennetek, hogy miközben annyira különbözőek vagytok, öntörvényűek és szabálytalanok, mégis valami egészen különleges egységet alkottok.
Győző: Szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy kezdettől úgy fogadjuk el egymást, amilyenek vagyunk. Nem keresünk mást a másikban, nem akarjuk másvalakinek látni, mint aki. Kész.
Rezes Judit: Alapvetően úgy van, ahogyan Győző mondja, de azért csiszolódtunk egymáshoz az évek folyamán…
Győző: Ezzel együtt nem lett, és szerintem nem is lesz a mi életünk olyan szép, szabályos, mint ahogyan B kategóriás amerikai filmekben látható. És az is az igazsághoz tartozik, bennem azért kezdetektől volt egy késztetés, hogy meg kell felelnem Juditnak, és tudom, hogy ez igazából soha nem sikerült… Hogy neki nehezebb volt engem elfogadnia…
Judit: Nem így van, Győző! Én az első pillanattól tudtam, hogy te nem egy hétköznapi, szokvány ember vagy! Akkor nem is szerettem volna talán beléd! A szenvedélyed vonzott, a szabadságvágyad, a hevességed. Más kérdés, hogy ezt aztán a napi gyakorlatban nem volt mindig könnyű kezelni, elviselni, hogy ebből adódóan voltak súrlódásaink, de nem akartam, hogy más légy! Legfeljebb annyira, amennyire visszafogottabb lettél, amióta megszületett Misi. Ő sem egy-két év után jött, ahogy szokott másoknál, hanem egy évtizedet követően.
Győző: Persze, 42 évesen már nem rohangál annyit az ember, mint huszonévesen, ezzel együtt az én munkám, mindenféle elfoglaltságaim olyanok, amelyek rendre elszólítanak. Most is három napig nem tudtam velük lenni! Ez zavar!
Judit: De miért mondod ezt, Győző?! Most éppen így alakult, máskor meg rohansz haza, hogy velünk legyél! Miért nem erről beszélsz?!
Győző: Mert most nem voltam veletek sokáig, és ez engem bánt. És miért ne mondhatnám el, ha ezt gondolom, miért kéne azt mondjam, amit te szeretnél hallani?!

„Szó fennakad, hang megszakad”… Egy pillanat alatt sűrűvé válik a levegő. Két igazság, két nézőpont, két szeretet egymásnak feszül: a világot magában harmonikusan elrendező Judité, és a folytonosan önmagából maximumot kipréselni akaró Győzőé. Judit megszeppenten néz, Győző durcásan leszegi a fejét. Tanúság a féltő szeretet, a kölcsönös felelősség éber feszültségéről és óvó harmóniájáról. Gyorsan közbeszólok.

– Hol ismerkedtetek meg?
Judit: Itt, a Katona József Színház büféjében. Nagyon kedves, nyílt és aranyos volt. Ez csak annyiban érdekes, hogy én egyáltalán nem ilyen voltam. Roppant gátlásos és begubódzó korszakomat éltem akkor, aki csak nehezen tudott mások előtt az életben megnyílni. De Győző kitartó volt, kézbe vette az események irányítását, és így minden eldőlt.
Győző: Szerintem volt egy év, amikor Judit nem szeretett, mégis mindig kitartott mellettem… Tudom, hogy mennyire nehéz volt velem. Őrületeimmel, önpusztításommal, csapongásaimmal, folytonos úton levésemmel… Elfogadott, és mindig volt… Bilincs nélkül tudtunk egymásnak létezni. Ő elfogadta az én szabadságigényemet, én is igyekeztem biztosítani az övét.
Judit: …az félévnyi zökkenő volt legfeljebb, de mindkettőnknek jót tett…

– Judit, benned nem is lett volna igény egy hagyományos értelemben vett polgári családi létre?
Judit: Nem! Komolyan. Talán azért sem, mert korán elkerültem otthonról. Középiskolás koromtól kollégiumban éltem, aztán jött a főiskola, majd a színház. Mindig nagyon akartam bizonyítani valamit. Balerinaként is, aztán a musical szakon, aztán itt, a Katona József Színházban. Sokáig nem is hittem, hogy ide méltó vagyok. Emiatt alig volt önbizalmam, szorongtam, és sokáig éretlen is maradtam. Huszonévesen el sem tudtam képzelni, hogy anya legyek, hogy vállalhatom a gyerekkel járó felelősséget…

– Aztán egyszer csak jött?
Judit: Jött Misi, de akkor már titokban mindketten vártuk. Ezzel együtt, amikor kiderült, nagyon megijedtem, hogy vajon alkalmas vagyok-e már erre.
Győző: Én furcsa helyzetben voltam. Amikor a lányom, Bori született, még az előző házasságomból, 27 évesen igazán fel sem tudtam fogni, hogy mit jelent az apaság. Csak a zsigereim működtek, a rajongás érte. Életem legkritikusabb időszakaiban mindig nyilvánvalóvá tette, hogy nem adhatom fel, nem süllyedhetek el a mocsárban… Hogy miatta is, érte is küzdenem kell a végsőkig… Hogy nincs számomra más út… Amikor Misi született, már 40 éves voltam. Azóta visszavettem, már nem pörgök úgy. De jó néhány hónapig most sem tudtam mit kezdeni az apasággal. Inkább ügyeleteket tartottam, amikor Judit játszott a színházban. Telerakta számozott cédulákkal a lakást, hogy mit milyen sorrendben kell csinálni. 1-es a popsikenőcs, 2-es a pelenka, 3-as a kising, és én rohangáltam összevissza a lakásban, hogy megfelelő sorrendben összeszedjem és felöltöztessem Misit. Aztán fordult elő olyan is, hogy a végén kiderült, a nagy kapkodásban valamelyiket kifelejtettem, ki kellett bontsam szegényt, és attól a számtól újrakezdeni. De nagyon megértő volt velem Misi, és nagy türelemmel viselte esetlenkedéseimet.

Judit: Meg kell mondanom, azóta Győző nagyon belejött, és minden aggodalom nélkül rábízhatom Misit, ha nekem éppen dolgom van a színházban. Nagyon sok munkánk van mindkettőnknek, és édesanyám nélkül nem is tudom, hogy mi lenne. De nagyon fontosnak tartom az apa-gyerek kapcsolatot. Mélyen élnek bennem Ranschburg Jenő szavai, aki azt mondta, az anya hivatása az, hogy melegítse a szobát, hogy a gyerek biztonságban eszméljen a világra, az apa dolga pedig, hogy fogja a kezét, amikor majd átlépi a küszöböt. És ő ebből a szempontból tökéletes apa lesz. Kivételes képességgel tájékozódik bárhol a világban.
Győző: Talán abból is adódik, hogy 14 évesen eljöttem otthonról, és azóta mindig csak magamra számíthattam. Meg kellett találnom mindig a helyemet, és alkalmazkodnom a körülményekhez. Kialakult bennem, hogy bárhol jól tudom érezni magam. Ugyanúgy szívesen elüldögélek pólóban, sortban egy bicskadobálós kocsma pultjánál, mint szmokingban valamely luxusétterem terítékénél, és jól érzem magam akár egy csillogó párizsi lokálban, akár egy lepusztult afrikai bodega előtt egy ládán kucorogva. És ez nagyon jó érzés, nagy szabadságot ad.

– Győző, szerinted egy olyan ember, aki ennyire kötődik a szeretteihez, mennyire lehet valójában szabad?
Győző: Én nem elméletben vagy általánosságban, csupán a magam lehetőségein belül akarom megvalósítani a szabadságot. Csak azokhoz akarok kötődni, akikhez valóban kötődöm, akiket szeretek, akik valóban fontosak. A család, néhány régi barát, akik hosszú ideje kitartanak mellettem. És azokat a kötöttségeket vállalni, amelyek többé tesznek, azokat a terheket cipelni, amelyek könnyebbé teszik az életet.

– És te, Judit?
Judit: A szabadság számomra most azt jelenti, hogy az élet minden pillanatát megélem és élvezem. Így nyílik ki a világ előttem, és hogy ez így van, a családomnak sokat köszönhetek.

Szabó Győző és Rezes Judit fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!