A szabadság és a szerelem forradalma

Cikkünk szerzője Nyáry Krisztián, a nagy sikerű Így szerettek ők című irodalmi szerelmes könyv írója.

Teleki Blanka, az emancipáció élharcosa

Nem tudjuk, Petőfi Sándor után ki volt a Nemzeti dal második előadója, de az biztos, hogy az első nő, aki a verset nyilvánosan elszavalta, Teleki Blanka volt. A 42 éves grófnő saját leánynevelő intézetében, tanítványai előtt olvasta fel az aznap megjelent költeményt, és innentől egész hátralévő életét a forradalom szolgálatába állította. Merész, újszerű gondolatokat képviselt a pedagógiában, a női emancipáció kérdésében és a szerelemben is. Szíve a nála húsz évvel fiatalabb Vasvári Pálért dobogott.

A művelt grófnő nemcsak nyelveket, festészetet és szobrászatot tanult müncheni és párizsi útjain, hanem megismerkedett kora legmodernebb pedagógiai elveivel is. Hitt benne, hogy Magyarország szellemi megújulásához arra is szükség van, hogy a jómódú családok lányait kiszabadítsák a felszínes műveltséget adó külföldi nevelőnők, a felesleges kézimunka- és zongoraórák fogságából, és meg kell nyitni előttük a felsőoktatás kapuit is. Ez persze olyannyira álom volt, hogy még a középfokú iskolák sem fogadtak lányokat. Ezért hozta létre Teleki Blanka 1846-ban külföldi internátusok mintájára az első magyar leánynevelő intézetet.
Iskolája igazi modern oktatási intézménynek számított. A természettudományokat a híres zoológus, Hanák Pál tanította, az általános nevelőnő pedig Leövey Klára volt. A bentlakó növendékek kedvence azonban a jóképű, 22 éves irodalomtanár, Fejér Pál volt, akihez rajongó házi fogalmazásokat írtak. Az egyetemről frissen kikerült bölcsész szépíróként is egyre ismertebb volt, Vasvári Pál néven írta cikkeit a reformer lapokba. Hazafias szellemű írásainak és elegáns megjelenésének egyre inkább az iskola alapítója is hatása alá került. A grófnő egyre gyakrabban ült be maga is a lányok közé az órákra, és szép lassan beleszeretett a fiatal tanárba. Nem tudjuk, hogy Teleki Blanka szerelme viszonzásra talált-e, de tény, hogy a forradalom sorsfordító pillanataiban rendre Vasvári mellett találjuk. Március 15-én este a grófnő is ott ült a Nemzeti Színház páholyában, és hallgatta Vasvári szónoklatát.
Egy héttel később megrajzoltatta a fiatal forradalmár arcképét Barabás Miklóssal, amit nyomtatásban terjesztettek a fellelkesült pesti nép között. Növendékei a 12 pont mintájára elkészítették saját követeléseiket is, miszerint a nők is járhassanak egyetemre és kapjanak szavazati jogot. Ő maga megírta – túlságosan merész, ezért jórészt visszhangtalanul maradt – röpiratát a női emancipációról, amely a nemek közti egyenjogúság követelésének első magyar dokumentuma. A Kossuth futáraként tevékenykedő Vasvári ha tehette, szerét ejtette, hogy találkozzanak. Utoljára Debrecenben, ’49 elején, amikor Vasvári szabadcsapatot szervezett, és a Pestről frissen menekült grófnőt kérte fel zászlóanyának. Teleki Blanka ekkor látta szerelmét utoljára. Vasvári a román felkelők elleni harcban esett el, és holttestét éppen úgy nem találták meg, mint Petőfiét.
A grófnő a forradalom után kastélyában menekülteket bújtatott, emigránsokkal levelezett, tiltott iratokat rejtegetett. Egy házkutatás után letartóztatták és várfogságra ítélték. „Ritka szellemi képességű és tudományos műveltségű, meg nem félemlíthető, szilárd akaratú és fáradhatatlan kitartású” – írta róla a hadbíró. Hat évig tartották fogva a Kufsteinben és más börtönökben. Nem tört meg, nem kért kegyelmet, emelt fővel viselte a szenvedéseket. Szabadulása után Németországba, majd Franciaországba emigrált, de a börtönben megromlott egészségét már nem lehetett visszaadni. 1862-ben halt meg, 56 évesen, Párizsban. Hamvai – végakarata ellenére – ma is a Montparnasse temetőben nyugszanak.

Szendrey Júlia, az első kokárda készítője

Az 1849-es tavaszi hadjárat megkezdése után néhány nappal gyújtó hangú felhívás jelent meg Debrecenben a forradalmi kormány hivatalos közlönyében, Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez címmel. A röpirat írója arra biztatta nőtársait, hogy küldjék hadba férjüket vagy kedvesüket, s amelyik férfi megtagadná hazafiúi kötelességét, attól meg kell vonni a házastársi örömöket is. „Csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” – biztatta az asszonyokat otthoni szabadságharcra a felhívás, amelynek szerzője nem volt más, mint Petőfi Sándorné Szendrey Júlia.

Júlia addigra közismert alakja volt a radikális forradalmároknak, de nemcsak Petőfi feleségeként, hanem íróként is. Írásai rendszeresen megjelentek a legnagyobb példányszámú közéleti-társasági lapban, az Életképekben. Éppúgy élete csúcspontjának tekintette a pesti forradalom kitörését, mint férje, és az előkészületekben is hozzá hasonló lelkesedéssel vett részt. Március 14-én az „éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt – írja a költő –, bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.” Ezen az estén Júliának jutott eszébe, hogy francia mintára saját magának nemzetiszín főkötőt, férjének pedig kokárdát készítsen. Az már teljesen az ő találmánya volt, hogy a díszt nem a kalapra, hanem a kabátra, a szív fölé kell tűzni.
Villámgyorsan divatot teremtett: a Nemzeti Színház esti díszelőadásán még csak a márciusi ifjak, másnap már a pesti polgárok is kokárdát viseltek. Júlia tudta, hogy egy forradalomban a külsőségek éppolyan fontosak, mint a szavak és gondolatok. A következő napokban, hol magyaros ruhában jelent meg férje oldalán, hol pedig George Sand stílusában nadrágban, szivarral, rövid hajjal mutatta be, milyen is egy igazi modern forradalmár.
Petőfi és felesége valóban együttesen értelmezték a szabadság és a szerelem ügyét. Erre jobb bizonyíték nem kell mint, hogy fiuk, Zoltán éppen 9 hónappal a pesti forradalom után, 1848. december 15-én született. A gyermek születését csak rövid ideig élvezhették közösen. Kezdetben – mint ahogy a legtöbb kisgyermekes anya tette volna – Júlia is megpróbálta visszatartani férjét a csatatértől. „Hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én ily tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének főéleménye volna.” Végül csecsemőjével a karján írta meg felhívását a magyar nőkhöz. „Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk” – jövendölte. Írása óriási visszhangot váltott ki, Teleki Blanka például erre válaszul írta meg a saját maga buzdító cikkét.
Júlia majdnem egy évig nem hitte el, hogy Petőfi meghalt a csatatéren. Kutatóexpedíciót tervezett, engedélyekért házalt. „El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak – írta naplójában ’49 novemberében. „Inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Olyan szerelem nélkül, mint milyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél.” Amikor kénytelen volt tudomásul venni, hogy egyedül maradt, öngyilkosságot tervezett, fennmaradt fiának címzett búcsúlevele is. Talán azt várta volna el tőle a közvélemény is, hogy utánahaljon a nemzet költőjének. Ő végül mégis a fiát és az életet választotta. Egy borzalmas második házasságot, és a kortársak megvetését kapta cserébe. Szabad és független akart maradni, de csak magányos lehetett.

Laborfalvi Róza, a színpad forradalmára

Nemhiába volt a kor legünnepeltebb színésznője, Laborfalvi Róza dramaturgiai érzékének és színpadi rutinjának is köszönhető, hogy a március 15-ei ünnepi előadás a Nemzeti Színházban nem fulladt botrányba. Ő pedig ugyancsak ennek köszönhette, hogy megtalálta élete párját, a nála nyolc évvel fiatalabb Jókai Mór személyében. Laborfalvi Róza és állandó színpadi partnere, Egressy Gábor éppúgy megkerülhetetlenül fontos népszerűsítői voltak a forradalom ügyének, mint 1956-ban Darvas Iván vagy Ferrari Violetta.

A Benke Judit néven született székely színésznő az első igazi színpadi sztár volt, férfiak tucatjai hevertek a lábai előtt. Bajza és Vörösmarty áradozó kritikákat írt róla, s egy ízben még a színházat különösebben nem kedvelő Széchenyi István is felállt páholyában és a közönség füle hallatára fennhangon azt mondta: „Laborfalvi sonorus alt hangja a legszebb muzsika, amit hallottam valaha.” Magánélete is sztárokhoz méltóan izgalmas volt: mindenki tudta, hogy a férjezetlen színésznő gyermekének apja a kor ünnepelt hősszerelmes színésze, Lendvay Márton volt.
Drámai szerepekben volt a legnépszerűbb, így egyértelmű volt, hogy a Bánk bán előadásán ő játssza Gertrudis szerepét. Március 15-én este azonban a darabot nem lehetett végigjátszani. Az első felvonás után a közönség ráunt a lassan hömpölygő cselekményre, és valami forradalmit akart. A börtönből kiszabadított Táncsics Mihályt akarták hallani, ő azonban nem jött el az előadásra, inkább kettesben maradt rég nem látott feleségével. Az egyre dühösebb tömeget Petőfi hiába próbálta csitítani páholyából, szavait elnyelte a hangzavar. Jókai Mór ekkor döntött úgy, hogy a színpadról fogja megnyugtatni a népet. A kulisszák mögött beleütközött a Gertrudist alakító Laborfalvi Rózába. Egymásra néztek, a 23 éves fiatalember közelről is éppolyan gyönyörűnek találta a 31 éves dívát, mint korábban a nézőtérről. Beszélni kezdett, de a közönség továbbra sem örült, hogy nem láthatja élőben a kiszabadított rabot. Róza ekkor vette kezébe az események irányítását. Levette jelmezéről saját maga által varrt, erdélyi és magyar színekkel készített piros-fehér-zöld-sárga-kék kokárdáját, és a szónok mellére tűzte. A taps végre felmorajlott, de a színésznő ezt is tudta fokozni. Ott, a közönség szeme láttára megcsókolta a kissé megszeppent írót. A nézőtéren ováció tört ki, botrány helyett ünnepléssel ért véget a forradalmi este.
Az író és a színésznő másnap már együtt andalgott a budai utcákon. A barátok közt elterjedt a hír: Jókai nemcsak a forradalom hevében váltott csókot Rózával, hanem össze is kötné életét a viharos magánéletű színésznővel. A megbotránkozott Petőfi nem átallott összefogni barátja édesanyjával, hogy megakadályozzák az esetleges házasságot. Bemutatták Jókainak Róza tizenéves kislányát, hogy eltántorítsák szándékától. Jókai meg is ígérte, hogy szakít a színésznővel, ehelyett azonban Petőfi másnap barátja hűlt helyét találta a közös lakásban. Rosszat sejtve, az éppen törött lábú Jókainé asszonnyal felmentek Laborfalvi svábhegyi villájába, de a pár már onnan is kereket oldott. Végül Rákoscsabán adta őket össze titokban egy falusi pap. Petőfi annyira megorrolt barátjára, hogy szóba sem állt vele, és csak Laborfalvi Móricként emlegette egykori lakótársát. Pedig felesleges volt aggódnia: Róza szerető és hűséges felesége lett Jókainak. Még hamis papírokat is szerzett neki ’49-ben, de biztonságból jó ideig továbbra is szobafogságban tartotta férjét, hogy baja ne essék. Vigyázott is rá egész hátralévő életében.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Risztov Éva: „Soha nem szabad feladni” Tavaszi finomságok friss zöldfűszerekkel Többnyelvű gyerekek Hitek és tévhitek: A szabadság hétköznapjai Misi és a testvéri szeretet Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!