– Az olasz lány stimmel – mondja nevetve –, hiszen édesapám felmenői között vannak olaszok is. Nem véletlen, hogy már nagyon fiatalon beleszerelmesedtem a gyönyörű nyelvükbe, és úgy éreztem, értem őket. Talán ezért vágtam bele a nyelvtanulásba nemrégiben – és tettem sikeres nyelvvizsgát! –, talán ezért érzem az itáliai utazásaim során, hogy otthon vagyok abban a zajos-nyüzsis világban. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Katona József Színházzal is utazhattam Olaszországba, szerencsés vagyok, mert járhattam Firenzében, Velencében, Milánóban és Szicíliában is. Anyut egy olaszországi utazással ajándékoztam meg a hetvenedik születésnapján. De az is szerencse, hogy nem élek ott. Mert akkor nem egy légies színésznőről írnál, hanem egy tonna-donnáról! Imádom a tésztáikat. Előfordult egy szállodában, hogy a szomszéd asztalnál ülők pukkadoztak nevetéstől, hogy én – egy vékonyka nő – mennyi spagettit tudok magamba tömni. Az egyik szicíliai utamon hat kilót híztam…
– Többször említetted a szerencsét. Melléd szegődött?
– Ugyan! Életünk legnehezebb korszakán vagyunk túl a férjemmel, de kiálltuk a próbát, és most már csak öröm jöhet. Nem tartok kronologikus sorrendet a minket ért csapások között, kezdem a közepén. Képzeld el, hogy tavaly május elsején pompásan érezzük magunkat egy kiránduláson – a hétéves Gergő, a férjem és én –, majd a hazaérkezésünk után először a kisfiunk, később a férjem, aztán én is nagyon rosszul leszek! Telefonálok anyunak, végül mentőt hívok. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy szén-monoxid-mérgezést kaptunk! Az orvosok szerint tizenöt percen múlt az életünk… Rendőrségi ügy lett a dologból, hat hónapig éltünk gáz és meleg víz nélkül – anyuhoz jártunk zuhanyozni –, majd nyáron kicserélték a gázkazánt. És én közel egy esztendővel a történtek után azt mondom, hogy csupa jóra emlékszem. Például arra, hogy a mentősök gyorsan érkeztek, kedvesek, szakszerűek voltak, és le a kalappal az Erzsébet Kórház toxikológiai osztálya előtt! Csodálatos, elhivatott emberek dolgoznak ott. És ma már abban is fel tudom fedezni a jót, hogy tavaly kirúgtak a szolnoki Szigligeti Színházból, ami derült égből villámcsapásként ért…
Névjegy
• 1971-ben született, édesapja Huszárik Zoltán filmrendező, édesanyja Nagy Anna színésznő. Férje Boda János táncos-koreográfus. Kisfia, Gergő nyolcéves. |
– Pedig óriási sikered volt Márai Kaland című drámájában Mécs Károllyal.
– Valóban siker volt, „elhallatszott” Budapestig… Ezért döbbentem meg, amikor tavaly márciusban az igazgatónk közölte, hogy nem tud szerepet adni a következő évadra. Esetleg a szobaszínházban lesz valami… Márciusban egy színész már sakk-matt helyzetben van, hiszen mindenütt lezajlottak a szerződtetések, és kész a következő évad terve. Hozzá kell tennem, én annak ellenére, hogy Zuglóban élek a családommal, nagyon szeretem Szolnokot, a színházat és a kollégákat. Jó szerepeket játszhattam, ott ismertem meg a férjemet… Ha nem szerettem volna, hogyan ingázhattam tizenöt éven át? A Budapest és Szolnok közötti utat bekötött szemmel is végigjárnám, ismerek minden fát, bokrot… Persze az jólesett, hogy a kollégáim szót akartak emelni értem – én beszéltem le őket, talán büszkeségből… –, és az általuk szervezett búcsúbuli is megható volt. De azt sem tagadom, hogy az igazgatói döntés fenekestül felforgatta a családunk életét! Hiszen a férjem táncos-koreográfus. Csakhogy a táncosoknak nehezebb, mint a színészeknek. Korábban kiöregszenek, kevesebb a lehetőségük. Tudod, mi a munkája a férjemnek, aki kiváló táncos volt, és ha nem kellene pénzt keresnie, remek koreográfiákat csinálhatna? Közel két éve fegyveres őr, és mindketten örülünk, hogy van biztos állása.
– Azt mondtad, hogy ebben a történetben is fel tudod fedezni a jót.
– Hogyne! Tavaly szeptemberben kezdte a kisfiunk az iskolát, ami nagyon fontos egy gyerek életében. Általában az első osztályban dől el, hogy szeret-e később tanulni, egészséges marad-e az önértékelése… Ő mozgékony, csupa energia gyerek, négy-öt felnőttet tud „elhasználni” egy nap alatt – ezt a fiús anyukák biztosan értik… –, neki nagyon jó, hogy nem ingázom, nem rohanok próbákra és esti előadásokra. Én ébresztem, majd viszem iskolába, én látom, milyen hangulatban jön haza, sokat beszélgetek vele, és lefektetem esténként. Ha jól meggondolom, nem lett volna bátorságom ahhoz, hogy miatta azt mondjam, első osztályos korában nem járok naponta-hetente Szolnokra…
– Nincs harag benned?
– Nem akarom magam jobbnak mutatni, mint amilyen vagyok. Te egy szelíd pitbullal beszélgetsz. Ne nevess, megmagyarázom! Általában sokáig tűrök csöndben, de ha betelik a pohár, megvadulok. Tehát nem mondhatom, hogy nincs bennem harag, de azt igen, hogy rend van a lelkemben. Hívő emberként azt gondolom, hogy nemcsak imádkoznom kell, hogy „legyen meg a te akaratod”, hanem eszerint kell élnem is. És hiszek abban, hogy a rossz mindig a jobb jövő kapuja! Például ez a szünet – persze hiányzik a színház, nem tagadom – arra is jó volt, hogy végiggondoljam, hol tartunk. Idén lesz tíz éve annak, hogy együtt vagyok a férjemmel. Egyszer fenn, máskor lenn. Jani közel öt évig nem talált munkát, én voltam a családfenntartó. Színház, szinkron, agyonhajtottam magam. Közben ő kitartóan keresgélt, sok mindent tanult, de nem jött össze semmi. Egy férfi nagyon megszenvedi, ha nem tudja eltartani a családját…
– Sok kapcsolat tönkremegy ilyenkor, nálatok megmaradt a szerelem?
– Bármilyen furcsa sokaknak, én ma is szerelmes vagyok a férjembe, és ez nemcsak nekünk, de a kisfiunknak is nagyon jó.
– Eszerint a nyolcéves Gergő életében veled egyenrangú szerepet játszik az édesapja.
– Nekünk ez fontos! Janinak sem volt felhőtlen kapcsolata az édesapjával, apu pedig nem élt velem-velünk. Szóval az apahiány is különleges kapocs a férjem és köztem… Amikor eldöntöttük, hogy gyereket vállalunk, mindketten tudtuk, csakis együtt!
– Ha édesapád csak a Szindbádot rendezte volna Latinovits Zoltánnal, akkor is zseninek tartaná az utókor.
– Tudom, de tízéves koromban meghalt. Nagy szerencsém, hogy anyu hihetetlen intelligenciával segített át buktatókon. Amikor szóvá tettem, hogy Marcsikáért az apukája jön az óvodába, ő nyugodtan felelte: „igaz, de Marcsika apukája nem csinál olyan filmeket, mint a tiéd!” Amúgy apa nem sokkal a halála előtt „fedezett fel” engem – akkor már lehetett velem beszélgetni –, tehát a vele kapcsolatos élményeim e rövid időszakról szólnak. Az a legfurább a történetünkben, hogy huszonéves koromban, egy apámtól teljességgel független válság és csalódás után felkerestem egy pszichológust, aki azzal szembesített, hogy én hatalmas fedőt tettem az apahiányomra. Hálás vagyok neki! Azóta folyamatosan „beszélgetek” apuval, és a kapcsolatunk szüntelenül formálódik, alakul. Mindennek ismeretében biztosan érted, miért örülök, hogy Gergőnek olyan természetes az apai szeretet, mint a levegő.
– Gyönyörűen fogalmaztál: „a rossz a jobb jövő kapuja”. Milyen jelent-jövőt szült neked a rossz?
– Soha nem tervezek hosszú távra. Maximalista vagyok magammal, csak az fontos, hogy a jelen feladatait a lehető legjobban oldjam meg. Nem tudok nyüzsizni, kavarni, de remélhetőleg mégis alakul színházi munkám, ám erről még nem merek beszélni… Azt viszont készséggel elmondom, hogy szívesen és sokat szinkronizálok, játszom két Lázár Ervin-előadásban is – az egyikben anyuval! –, közben „dobozolok”. Ugyanis, ha minden úgy történik, ahogy szeretnénk, akkor rövidesen elköltözünk a „hatalmas”, ötven négyzetméteres lakásunkból egy Pest környéki házba. Nem olyan előkelő, mint Zugló, de tágas. Aranyeső és fehér csillagvirágok nőnek a kertben. Imádom!
– Netán elfér majd egy kistestvér?
– Szeretnénk. Nem tudom. Egyelőre meg kell élnünk… Maradjunk annyiban, hogy ritkák, de talán vannak még csodák!
Huszárik Kata fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |