„Kedves tanító nénink széttárja a kezét, ő nem tehet róla. A kevésbé kedveseknek szólni sem merek, mert félek, hogy a gyerekeim látják kárát. Talán túl sok gyerekem van? Három… És ráadásul: túl sűrűn születtek, évente egy. Így újra és újra belekóstolok a különböző osztályok tankönyveibe, hogy az egyéb iskolai félreértésekről ne is beszéljek. Ha jól emlékszem, az első, amibe ebben az évben belebotlottam elsős gyerekem olvasókönyvében, ez a feladat volt: »Rajzold le, hogyan közlekedik a szél!« Emlékszem, amikor a gyerekem hozzám fordult a kérdéssel, felkiáltottam: Rajzolja le az, aki ezt kitalálta! Hát nem öröm ezt a könyvet lapozgatni. Van például egy történet, amelyben egy tacskó kutya szerepel, a hozzá tartozó rajzon viszont egy foltos terriert látunk. Az olyan feladatoknak sem tudtam örülni, hogy például: »Rajzold le a tanító nénit!« Mi lesz, ha »csúnya« lesz a rajz? Segít a szülő, hogy a tanító néni szép legyen? Harmadikos gyerekemet a könyve arra szólítja fel, hogy bővítse a mondatokat egyre hosszabbá. De nincs hely, ahová bővíthetné. A második osztályban a környezet munkafüzet tobzódik a definíciókban. Kérdés: »Miből készül? Mit gondolsz, miért éppen abból?« A példa: »Írólap: papírból, mert az íróeszközök látható nyomot hagynak rajta.« Ez után jönnek a további feladatok: ablak, cserép, hajó, asztal… Látnivaló: arra való a lecke vagy a feladat, hogy a szülő diktálja le a válaszokat. Mert az biztos, hogy egy hét-nyolc éves gyerek soha nem bírna ilyen válaszokat kiizzadni magából (hála istennek!). Rengeteg buta meghatározás, és köztük ráadásul sok a rossz. Például: »A kéz ujjaival (a hüvelykujj kivételével) kétféle mozgást végezhetünk, az ujjak behajlítását és kinyújtását.« A hüvelykujjunkat nem hajlítjuk be? Ajjaj! Néha szorongva és dühöngve kérdezem magamtól: soha nem látott még kisgyerekeket, aki ezeket írja? (Ráadásul sajnos a mi iskolánkban, ha a gyerek tényleg a saját szavaival ír le valamit ezekből a meghatározásokból, nulla pontot kap!) Bevallom, néha már annyira bosszankodom, hogy a kákán is keresem a csomót. Miért mondja A képzelet világa című könyv, hogy »Színezd ki a dinót a megkezdett árnyalatokkal!«? Hol itt a képzelet? Arról nem is beszélve, hogy erre a fajta papírra nem lehet rendesen színezni, és főleg árnyalatokat nem lehet érzékeltetni rajta. A technikakönyvben pedig ezt olvasom: »Írd le egy napod!« Ebben vajon hol a »technika«? Miért kell még a készségtárgyak óráin is állandóan írni? Nem beszélve arról, hogy két rövid sor van rá. Ennyi lenne egy gyerek napja? Két sor? Szomorú lenne. És vajon miért technika az, hogy »Írd le, milyen számlákat fizettek be!«. És mit érdekli egy kilencéves gyereket, hogy milyent? Mi a helyes viselkedés a gyerekkel szemben, ha ezeken dühöngünk? Ne szóljunk róla? Vagy mutassuk ki nyíltan?”
Kinek szóljak?
Mutassuk ki nyíltan, de tapintatosan. Miközben megértjük baját és gondját, ne nehezítsük a helyzetét azzal, hogy őt is „felhúzzuk” a tanító néni, „az iskola” ellen. Mert ő természetesen nem fogja elkülöníteni a tankönyvek hibáit és esetleg ostoba feladatait a tanító nénitől, illetve az iskolától, akik erről általában nem tehetnek. Persze arról már igen, hogy mennyire veszik komolyan és mennyire követelik meg az ilyenfajta feladatok megoldását. És talán arról is – amit vizsgálatokból tudunk –, hogy például bizonyos olvasókönyveket illetően a legelterjedtebb Magyarországon a kutatások által legrosszabbnak minősített olvasókönyv. (Egyszerűen azért, mert nagyon ügyesen terjesztik, az iskolának hasznos, ha ezt a könyvet rendeli meg.) Tegyük hozzá mindehhez, hogy egyelőre még kitűnő tankönyvek is vannak a könyvpiacon, melyek igényesen íródnak, és amelyekben nem található – legalábbis az én tapasztalatom szerint – a fentiekben felsorolt hiba és feladat. Azt mindenképpen jól tesszük, ha segítünk a gyereknek, hogy megküzdjön ezekkel. Fenntartva azt, hogy a gyerek számára az igazán hasznos, ha elsős korától tudja, hogy az iskola az ő dolga, én persze segítek, ha kér, de nem ellenőrzök, és nem kérek számon folyamatosan. Nem kérdezem meg minden alkalommal, hogy bepakoltad-e a tornazsákodat, még akkor sem, ha – törvénytelenül – egyest kap, ha a tornazsák otthon maradt. Ha egyszer-kétszer-háromszor egyest kapott, negyedszer már biztos el fogja vinni. És így 8-12 év családi viszálykodás helyett 8-12 nyugodt évet tölthetünk el együtt, miközben segítőül és cinkosul kínálkozunk gyerekeink iskolai küzdelmeiben.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
