Dolhai Attila: Rómeó és a palackba zárt szellem

– Tudod, hogy nyolc évvel ezelőtt láttalak először Rómeó szerepében? És ma is ugyanolyan frissen ugrándozol. Valld be, hogy ez az előadás felér egy fiatalító kúrával!
– Néha szívesen lemondanék erről a fiatalító kúráról! Különösen a darab végétől húzódozom. Ott lógok percekig, nyakamon a kötéllel – Kerényi Miklós Gábor így rendezte meg Rómeó halálát –, és másnap alig bírok a derekammal. Itt fáj, ott fáj, ráadásul közben teljesen kicserélődött, megifjodott körülöttem a társulat. Kicsit fura már Rómeóként ugrándozni közöttük…

– Én meg irigykedtem, hogy milyen jókedvűen, lendületesen játszotok!
– Persze, igyekszünk megőrizni az illúziót. És azt sem tagadom, hogy valóban jót tesz az embernek egy ilyen kihívás. Néhány évvel ezelőtt például az Oltári srácok című táncos darabunkban Kero szintén egy fiatal figurát osztott rám. Nem volt merszem hozzá, nehezen viselem a kudarcokat. Ő azonban váltig biztatott, hogy vállaljam csak el, nem fogom megbánni. Megszenvedtem a próbákat, de a végén tényleg azt éreztem, hogy feldobott fizikailag és lelkileg.

– A lányaid hogy viselik, hogy az édesapjuk heves csókjelenetekbe bonyolódik a színpadon?
– És a végén még meg is hal! Szó sincs róla, hogy megnézzék! Vigyázunk a lányainkra, hiszen még csak tíz-, nyolc- és négyévesek. Kicsik még ahhoz, hogy ezt kezelni tudják.

– És a feleséged? Ő hogy emészti meg, hogy házon kívül hősszerelmest játszol?
– Azóta kevesebbet jár színházba… A viccet félretéve, megbízunk egymásban. Most nagy szükségük van ránk a gyerekeknek, de már csak öt-tíz év, és reméljük, ismét több időnk lesz egymásra. Egyelőre zárkózottan élünk, igyekszünk sokat együtt lenni a lányokkal, és én ezt élvezem. Most például már nagyon hiányoznak, mert a Ghost című musicalt próbáljuk éjjel-nappal, és alig vagyok velük. Csak reggel jut egy kis időm rájuk, én viszem őket iskolába biciklivel. Délben is haza szoktam ugrani hozzájuk – Kistarcsán lakunk –, de két óra múlva vissza kell jönnöm, és az elválás mindig nagyon nehezünkre esik. A feleségem néha megkér, hogy ilyenkor inkább maradjak benn a színházban.

– Az édesanyjuk a mérvadó a családban?
– Viki bölcs ember, rá lehet hagyatkozni mindenben. Én forrófejűbb vagyok. Remekül elirányítja a lányokat, és időnként még nekem is segít egy-egy kritikus megjegyzéssel. Néhány évvel ezelőtt például egy indiai herceget játszottam, aki hipnotizál is a darabban. Ennél a jelenetnél valahogy mindig kiestem a szerepemből, nem értettem, miért. A feleségem megnézte az előadást, és utána figyelmeztetett: „Apa, nem kellene annyira lelassítanod a hipnózisnál! Attól nem lesz hitelesebb.” És bennem rögtön a helyére zökkent minden.

– Úgy hallottam, a feleséged otthon maradt a három gyerekkel…
– Igen, tizenegy éve főállású anya. Időnként megkérdezem tőle, nem hiányzik-e a munkája. Annak előtte a Zeneakadémia könyvtárában dolgozott. Mindig azt feleli: hiányzik, de annyit nem ér meg, hogy a lányok gazdátlanul maradjanak. Nagyon hálás vagyok neki.

– Azért neked se lehet könnyű a válladon egy nagycsalád eltartásának gondjával. Ráadásul a színészet egy bohém műfaj.
– Volt olyan időszak, amikor nyomott ez a teher. Például amikor építkeztünk, és közben megszületett Anna, a kisebbik lányom. Mellesleg nagy kár lett volna, ha nem jön a világra, nagy huncut! Akkor úgy éreztem, összeroppanok a hitelek súlya alatt. Viki azonban ebből is kirántott egy mondattal: „Akkor adjuk el a házat! A kis lakásunkban is nagyon boldogok voltunk.” Nekem ennyi elég volt, hogy kihúzzam magam.

– Hol ismerkedtetek meg egymással?
– Zsámbékon, a Tanítóképző Főiskolán. Engem otthon nagyon szigorúan fogtak, vallásosan neveltek, úgyhogy amikor Ajakról – egy pár ezer lelket számláló falu Kisvárda mellett – bekerültem a kollégiumba, úgy éreztem, kinyílt a világ. Zenéltünk, buliztunk, többet tartózkodtunk a helyi vendéglátóipari egységben, mint az előadásokon. De Viki megszelídített magának. Ez persze így nem igaz, rendesen megküzdöttünk egymásért. Huszonhárom évesen vettem feleségül.

– És nem érzed azt, hogy kimaradt egy-két nagy hódítás? A férfiak a te korodban ettől szoktak szenvedni.
– Múltkor láttam egy filmet. Egy párról szólt, akik nem értik, másoknak miért van szükségük folyton társaságra. Ők elegek voltak egymásnak. Csak nézték egymást, és gyönyörködtek abban, amit látnak… Mi is így vagyunk ezzel. Nem hiszed el, de nekem az a legnagyobb öröm, ha Vikivel és a gyerekeimmel lehetek! Nagy szerelem a három lány. Folyton azon igyekszem, hogy mindegyiknek ugyanannyi jusson belőlem. Soha nem sikerül, mert valahogy mindig a legkisebb marad az ölemben. Én meg azt érzem, azt kellene ölelnem, amelyik a legmesszebb ül tőlem. Egyik tehetségesebb, szebb, mint a másik. A középső remekül mozog, a tánc a mindene, a nagyobbik meg úgy rajzol, hogy csak ámulunk rajta. Pont úgy aggódom, hogy mi lesz belőlük, mint annak idején a szüleim miattunk.

– Lám, egy anyalelkű apa! A kollégáid is azt állítják, hogy rendkívül jó természeted van. Teszed a dolgod szó nélkül, derűsen. Nem is értem, hogy lesz egy ilyen szerény fickóból musicalsztár?
– Azt én se. Soha nem gondoltam, hogy ennyire fogom vinni. Én csak kerestem, hogy hol nyílik nekem tér, hol hallgatnak meg. Először azt hittem, rockzenész leszek. Akkor kattant be, amikor a bátyámat és a bandáját először hallottam játszani. A szüleim mindhármunkat – két testvérem van – taníttattak zenére. Én gitároztam, és egész jó hangom volt. Zsámbékon, a főiskola udvarán már a felvételi alatt ordítottam, ahogy a torkomon kifért, a haverom meg kísért. Ki is szóltak a vizsgáztató tanárok, hogy azonnal hagyjuk abba ezt a zenebonát. Édesanyámékat őrületbe kergettem, azt hitték, el fogok zülleni. De a sors másfelé sodort. Kero hallott engem egyszer énekelni, és adta alám a lovat, hogy akkor most már kezdeni kellene ezzel valamit. Tanuljak meg néhány verset, és menjek el felvételizni a színművészetire. Akkor vált tudatossá ez az egész, amikor felvettek az egyetem musical szakára.

– Most pedig megkaptad a Jászai Mari-díjat. Gratulálok hozzá!
– Nagyon örültem neki. De tudod, mi esett a legjobban? Hogy a kollégáim is velem örültek. Mindenki tiszta szívéből gratulált. Nem vettem észre magam körül irigységet. Ettől lett ez igazi ünnep.

– A csúcsra értél a pályádon. Ilyenkor szokta az ember azt érezni, hogy új kihívások után kellene néznie…

– Nekem is megfordult már a fejemben, gondolj bele, tíz éve ugyanazt csinálom! De soha nem kockáztatnám meg, hogy felrúgjam, amit eddig felépítettem. Nem is tehetem meg családdal a hátam mögött. Ennek ellenére szeretnék valami mással is foglalkozni. Ennek első jele az a dalaimból készült CD, a Ragyogás. Februárban volt a bemutató koncertje a színházban, nagy tapasztalás volt. A televízió is forgatott, és kezembe vehettem az irányítást. Elosztottuk a feladatokat, és megírtam a forgatókönyvet. A műszak meglepődött, amikor a kezükbe nyomtam: „Jé, egy forgatókönyv, amiben pontosan le van írva, ki hol jön be, és hol megy ki!” Én ezt nagy elismerésnek tekintettem. Maximalista vagyok a munkámban. Imádtam, amikor az utómunkálatoknál, a vágásnál azt láttam, mindenki arra törekszik, hogy minél jobb legyen a végeredmény.

– És utólag elégedett vagy?
– Igen. Állítólag jól sikerült a koncert. A munkatársaim azt mondták: „Ati, olyan voltál, mint Regős Bendegúz az Indul a bakterház című filmben! Fékezhetetlen és arcpirítóan szemtelen.”

– Kiszabadult a szellem a palackból?
– Ki, és ha rajtam múlik, többé vissza se zárom.

Dolhai Attila címlapfotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!