
A hír: A TV2 Tények című műsorában most először szólalt meg arcát vállalva az a villamosvezető, aki megütött egy nőt, mert az tilosban lépett elé, majd „bemutatott” neki. „Nem akarom menteni magam, tudom, hogy hibát követtem el, de abban az állapotban nem mérlegeltem. Azt hittem, megöltem két embert…” – mondta. Szeretne bocsánatot kérni a nőtől, ennek ellenére úgy tűnik, elbocsátják, és a szolgálati lakását is el kell hagynia kislányával.
Nagyon könnyen és kategorikusan kijelenteném, hogy felpofozni valakit – egyáltalán, kezet emelni valakire – megbocsáthatatlan bűn, ha mindezekkel nem lennék tisztában. A hőség amúgy is összezavarja az érzékeket, egyrészt kevésbé érzékeljük a veszélyeket, letompulunk, másrészt pedig könnyebben robbanunk. A buszvezetőben rengeteg feszültség halmozódhatott fel, és a tette egy hirtelen sokkreakció lehetett. Valószínűleg lepergett előtte, mi történhetett volna, ha… Az, hogy ha nem sikerül hirtelen fékeznie, a nő talán már feljelentést sem tehetett volna, hiszen nem éli túl… Ilyen esetben a hideg fejű kirúgás mellett dönteni szerintem lelketlen dolog. Ha a sofőr elüti a nőt, és kimondják, hogy a baleset a nő hibája volt, akkor ugye maradhatna az állásában, „csak” azzal a szörnyűséggel kellene megbirkóznia, hogy elvett egy életet. Melyik a jobb? Megúszni egy pofonnal és valószínűleg egy életen át óvatosnak lenni, vagy bosszút állni? A döntést meghozók helyében megvizsgálnám, milyen ember és milyen dolgozó az, aki ezt tette, esetleg elrendelnék pszichológiai vizsgálatot is. De azért azt be kell lássuk: ilyen extrém sokkhatás ritkán ér valakit.
Már napok óta rekkenő hőség volt, fröccsözgettünk fenn a hegyen. Lassan besötétedett, elindultam hát biciklivel haza. Mivel már alaposan becsíptem, a biciklim lámpáját elfelejtettem felszerelni, így indultam el lefelé. Senki nem járt az úton, vígan kanyarogtam, veszélyérzet nélkül. Mígnem egyszerre csak – mint egy villanás – történt a dolog. A repülésből semmire nem emlékszem, csak arra, hogy valaki rázza nagyon erősen a vállam (a nyomok még két hétig látszottak), és hogy üvöltenek velem. Óriási szerencsém volt, a kocsi a hátsó kerekemet ütötte ki, én pedig egy puha bokorban landoltam. A vezető nagyobb sokkot kapott, mint én. Kissé kijózanodva magyaráztam neki, hogy bocs’, és nincs gond, és hogy be vagyok rúgva. Mindenképp mentőt akart hívni, nem hagytam, taxi kellett, mert a bringa tönkrement. A vezető még percekig kiabált, lehordott mindennek. Utólag megértettem, és a szorítást is jogosnak tartom: mindkettőnk élete múlhatott volna az én hülyeségemen.
Így látja Karafiáth Orsolya: Te le tudnád tenni ma az érettségit? |