A hír: A Tárki Kutatóintézet szerint egyre több fiatal nem költözik el soha a szülői házból. Ezzel párhuzamosan jelentősen csökkent a párkapcsolatban és gyerekkel élők aránya a fiatal felnőttek körében. 1990-ben a 20–39 éves korosztály ötöde (21 százalék), 2000-ben harmada (34 százalék), 2011-ben pedig több mint harmada (37 százalék) élt szülei háztartásában, „gyermekstátusban”. A fiatalok 56 százaléka élt saját alapítású családban, mára ez az arány 37 százalékra csökkent, ez épp ugyanannyi, mint amennyi a szüleikkel élők aránya.
Winkler Nóra véleménye: Pár évvel ezelőtt New York-i barátnőm többévnyi főszerkesztői gyakorlattal kapott egy felkérést egy olyan magazin kitalálására, ami nagyvárosokban élő, dinamikus, fiatal felnőtteknek szól, olyanoknak, akik éppen családot alapítanak, de szívesen megtartanák érdekes, sokszínű életüket gyerekekkel is. Óriási siker lett a lap, és emlékszem, amikor Alanna a telefonon mesélte nekem, hogy hiába önálló az ember, ha ott áll egy kisbabával, nem tud az anyukájához fordulni tanácsért, nem kérheti meg, hogy segítsen az első hónapokban a pelenkázással, mert az anyukák metropoliszokba költözött ambiciózus gyerekeiktől távol, jellemzően pár ezer kilométerre laknak egy nyugis kisvárosban.
A lap sokféle és gyönyörűen fotózott rovata között a legnépszerűbb az volt, amelyik konkrét életvezetési tanáccsal segítette a fiatal szülőket, hogy új szerepüket könnyen belakják. Amerika erősen mobilis társadalom, a fiatalok megtanulnak leválni, amikor 18 évesen egy messzi városba mennek tanulni, és onnan kezdve egészen természetes, ha maradnak is, vagy még távolabb kezdik a karriert. Tehát – mint a telefonban hallgattam – egyszerűen nincsenek ott egymás generációs váltásainál. Találkoznak persze, sokat, de nem a mindennapokban, hanem aszerint, ki mennyit bír repülni, hogy pár napra együtt legyen a család.
Kicsit szomorúan hallgattam, mert ugyan teljesen értem, személy szerint sose akartam, hogy ennyire szeparált szálakon fusson a családunk élete. De ez döntés kérdése, egyéni akarat, nem kötelező menni, mindössze minden adott ahhoz, hogy aki akar, az menjen.
A Tárki friss magyarországi adataiban pont ennek a döntési szabadságnak a teljes hiánya a szomorú. Körbekérdezve huszonéves ismerősök között nagyjából mindenki a kutatás eredményeit igazolta vissza. A szülők – ha tehetik – évekig támogatják gyerekeiket, hogy az egyetemet elvégezzék, majd évek múlva visszafogadják az addigra már diplomázott, önállóságra, vagy annak elkezdésére elvben alkalmas gyereket, mert nem kap állást, vagy ha kap, nem keres eleget ahhoz, hogy valóban saját életet kezdjen. Ez átmenetileg tűnhet kényelmesnek – van, aki kimossa a ruhákat, bevásárol, és jé, mindig van valami meleg étel is. Tűnhet érzelmileg kielégítőnek, hiszen együtt van a család, át lehet élni közös dolgokat, de mindez nem egy szabad döntés eredménye, hanem sima kényszer, a „nincsek” elfogadása. És nem jó üzenetű a húszas éveikben lévőknek, mert a nap végén mégis lesz egy feleslegességérzete az illetőnek, hogy persze szuper, hogy valahogy kivasalódott a pólóm, de lehetnék én már egy kicsi kis sajátban is, oszthatnám be a saját keresetemet, és ha már végigtanultam pár évet, elkezdhetném használni a tudásomat. Ez nem a természetes, organikus fejlődési irány, hanem egy kicsavart, szűkös állapot, és szerintem évek múlva e jelenségcsoportnak és generációnak éppúgy lesz saját neve, ahogyan a Ratkó-korszak gyermekeinek.
| Így látja Winkler Nóra
Öröm lesz „parkolódíjat” fizetni! |
