A boldogság (rövid) története

„A boldogság nem végcél, hanem melléktermék. Paradox módon a boldogtalanság egyetlen biztos útja az, ha valaki úgy rendezi be az életét, hogy kizárólag csak a saját örömét keresse” – írta Eleanor Roosevelt, egykori elnökfeleség 1960-ban. Ekkora vált ugyanis végleg problémássá a fogalom abban az országban, amelyik a világon először vette bele államalapító okiratába – az 1776. július 4-én kelt Függetlenségi Nyilatkozatba – a boldogságkereséshez való jogot. És hogy megtalálták-e? A rövid válasz az, hogy nem, viszont boldogságkeresés-mániájukat átragasztották a világ számos más országára – így ránk is. Noha ma úgy tűnhet, hogy a boldogságkeresés univerzális, független tértől és időtől, legfeljebb a hozzá vezető utakban van eltérés, a helyzet az, hogy a boldogságnak története van, és kortól, valamint földrajzi helytől nagyon is függ(ött), hogy mit értenek rajta.

Megboldogultak

Már az ókori görögök is… boldogok akartak lenni. De nem úgy, ahogy ez a korszakot feldolgozó hollywoodi filmekből kiderül. Egy olyan kultúrában, ahol még az istenek sem maradéktalanul elégedettek, egyáltalán nem számított demokratikus közkincsnek a boldogság, csak nagyon kevesen részesülhettek benne. Arisztotelész szerint a boldogság egyet jelentett az erényes élettel, s mint ilyet, borzalmasan nehéz elérni. A legteljesebb boldogság pedig sokkal inkább az intellektuális erényekből tevődik össze, semmint a gyakorlatiasakból. Másképpen fogalmazva, a legboldogabb élet az Örök Igazság feletti elmélkedésből fakad – ahogyan ezt maga is nagy kedvteléssel művelte. A rómaiak továbbfejlesztették a görögök gondolatait. Cicero egészen odáig ment, hogy azt mondta: az erényes ember akkor is boldog, ha közben éppen halálra kínozzák. Hm. Ehhez képest valóban forradalmi újítást jelentett a kereszténység ígérete, amely szerint az erény evilági útja ugyan továbbra is a szenvedés, de legalább a túlvilágon végtelen boldogság vár rá, és nemcsak spirituális értelemben, hanem testi valójában: a feltámadás ugyanis testben is megtörténik. A magyar nyelv híven őrzi ezt az ígéretet, megboldogul ugyanis az, aki eltávozik ebből a világból. Továbbá, a magyar katolikus egyházban szenteknek és boldogoknak nevezik azokat – mint például Boldog Gizellát, Boldog Özsébet vagy Boldog Apor Vilmos püspököt –, akik bizonyíthatóan Isten színe látására jutottak. A túlvilági boldogság ígérete elégnek bizonyult hosszú évszázadokon keresztül egészen a felvilágosodásig, amikor is néhányakban felötlött, hogy miért ne lehetne e boldogságból valamicskét evilági életünkben is megtapasztalnunk, miért ne valósulhatna meg a Paradicsom itt a Földön.

Vágyaink netovábbja

A XVIII. századi felvilágosodás legnagyobb hatású előfutáraként számon tartott angol empirista filozófus, John Locke a következőket mondta a boldogságról: „Boldogság… a maga teljességében a legnagyobb Élvezet, amire képesek vagyunk”. Kiváló filozófus lévén, Locke le is vonta ebből a következtetést: annyifajta boldogság létezik, ahányfajta vágy. Innen ered hát az a mai felfogásunk, hogy nemcsak a hozzá vezető út, de maga a boldogság is mást és mást jelent az egyes emberek számára. A XVIII. század – amelyet Helvétius, a francia materialista filozófus a „boldogság évszázadának nevezett” – a tudomány fejlődését, a nagy járványok (pestis, kolera) visszaszorulását és az anyagi javak gyarapodását hozta Európa számára, aminek következtében a népesség száma közel megduplázódott. Mégsem volt mindenki felhőtlenül boldog, mint például Rousseau sem, aki szerint a civilizáció mindössze a vágyak megsokszorozódását eredményezte, és a saját vágyaink rabszolgájává tett minket. Rousseau megállapítását közel két és fél évszázad távlatából igencsak nehéz lenne cáfolni. A legpesszimistább álláspontot azonban mégsem ő, hanem Arthur Schopenhauer német filozófus képviselte, aki úgy vélte, hogy a boldogságot mindig felül fogja írni valami fájdalmas vágyakozás, és ezért a gyönyörök aszketikus elutasítását tanácsolta mindenki számára – önmagát kivéve, kényelmes nagypolgári életéről ugyanis nem kívánt lemondani. A korszak melankóliára való hajlama ellenére, a vágyak és a boldogság fogalma végérvényesen összekapcsolódott, egyedül az maradt a kérdés, hogy ezek a vágyak mire irányuljanak. Thomas Jefferson, aki a már említett Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot fogalmazta, a vágyak netovábbjának az erényes életet tekintette, és amikor a „boldogság keresésének” (pursuit of happines) jogáról beszélt, az egyénnek a köz javáért történő fáradozását értette alatta, ami a szívéből fakad. Ezt akkor mindenki így is értelmezte. Ugyanakkor az erkölcstelen, de feltűnőn elégedett emberek léte komoly fejtörést okozott az entellektüeleknek, akik végül azzal a megoldással oldották fel ezt ellentmondást, hogy eltörölték – no, nem a boldogságot, hanem az erkölcstelenséget: ami kellemes, az automatikusan jó is, nem kell morális megfontolásokkal problémázni. Ennek logikus következményét Casanova és De Sade márki vonták le, hogy ugyanis erénynek és boldogságnak semmi közük sincsen egymáshoz, és eszerint is folytatták életüket, amint az közismert. (A „szadista” és a „szadizmus” szavak például De Sade márki nevéből származnak.) Az európai gondolkodásban erkölcsi jó és boldogság eszménye ezzel menthetetlenül kettévált, és azóta is hiába próbálják meg jóérzésű filozófusok, politikusok és államférfiak összefércelni. A fogyasztói társadalomnak viszont éppen kapóra jött az az elképzelés, hogy nincs abban semmi rossz, ha minden vágyunkat azonnal ki akarjuk elégíteni.

Happy Birthday to you

Az Egyesült Államokban, miután az Alkotmányban kőbe vésték a szabadságjogokat, elkezdett kiépülni az, amit ma úgy hívunk, „amerikai álom”. Ez röviden azt jelentette, és jelenti még ma is, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, bárkinek lehetősége van bármire (feltéve persze, ha nem fekete rabszolga vagy őslakos indián), csak erősen kell akarnia, és keményen kell érte dolgoznia. Aki erre képes, az eléri céljait, ami elégedetté teszi, és ez meg is látszik rajta. Aki látványosan boldogtalan, az bizonyára nem elég szorgalmas, ami pedig jellemhiba. A társadalom tehát két nagy csoportra oszlott, nyertesekre és lúzerekre. Mivel ez utóbbi kategóriába nem jó tartozni, ezért mindenki megpróbál úgy tenni, mintha nem az lenne – és megszületett a keep smiling attitűd. Ez néha nagyon furcsa, sőt bizarr helyzeteket is eredményezett. 1790-ben, amikor a sárgaláz brutális pusztítást végzett Philadelphia lakosainak körében, a helyi újság arra szólította fel a túlélőket, hogy őrizzék meg a jókedvüket, és ne merüljenek bele túlzottan a gyászba. A boldogságkultusz töretlenül épült ki, még az USA máig legvéresebb fegyveres konfliktusa, a 620 000 ember életét követelő amerikai polgárháború sem tudta megakasztani. Íme néhány jelentősebb állomás: 1926 – megszületik a Happy Birthday című dal. 1963 – kitalálják a mosolygós smiley arcot, 1977 – a McDonald’s megalkotja a Happy Mealt. A boldogságkeresésben jelentős szemléletbeli változás a II. világháború után állt be. Hazajöttek a katonák Európából és Ázsiából egy megnyert háborút követően, és a győztesekhez illően boldognak kellett volna lenniük – ám mégsem voltak azok, pedig nagyon vágytak rá. Ekkor sietett a segítségükre Hollywood, ahol megmutatták, miként lehet boldognak lenni. Eleinte csak azt, hogy milyen a tökéletes feleség, férj, házasság, gyerek vagy otthon, majd a 60-as évek szexuális forradalma után már azt is, hogy milyen a jó szex, a jó párkapcsolat, a tökéletes élvezet stb. Elvileg továbbra is az volt az uralkodó vélemény, hogy ahányféle vágy van, annyiféle boldogság létezik, mégis egyre több felől kezdtek el záporozni az emberekre az életvezetési jó tanácsok. Ekkoriban születtek meg az olyan bölcsességek, hogy a jó házasság alapja a jó szex, vagy hogy a boldogság az, ha az ember a mában tud élni, vagy ha megtalálja a belső békéjét, és hasonlók, amelyek azóta is rendszeresen felbukkannak körülöttünk, mára paradigmává rögzültek, és az igazságtartalmukat nem kérdőjelezi meg senki. Illetve mégis. Az „ahányféle vágy van, annyiféle boldogság létezik” elv olyan korban született, amikor az emberiség még nem dúskált a javakban, meglehetősen szerényen élt, és ha egy-egy vágyát sikerült valakinek kielégíteni, az valóban nagy boldogságot jelentett. Azonban egy olyan korban, amelyikben a társadalom többsége túlsúllyal küszködik, ez az elgondolás már tarthatatlan (az USA-ban az emberek 2/3-a túlsúlyos vagy elhízott). Ha ami kellemes, az tényleg erkölcsileg jó is, akkor a Big Mac nagyobb morális jó, mint a Cheesburger. Egy olyan korban, amelyiknek a legnagyobb problémája, hogy miként szabaduljon meg az ilyen-olyan függőségeitől (alkoholizmus, szexfüggőség, játékszenvedély, kábítószer-függőség, illetve tulajdonképpen bármitől függőségbe lehet kerülni), a vágykiélés már nehezen állítható be a végső boldogság forrásának. Darrin M. McMahon, a „Happiness: A History” című könyvében – melynek eme cikk is sokat köszönhet – a boldogság evolúcióját a következő megfeleltetésekkel érzékelteti: boldogság = szerencse (homéroszi idők), boldogság = erény (klasszikus kor), boldogság = mennyország (középkor), boldogság = gyönyör (felvilágosodás), boldogság = egy szőrös kiskutyus (kortárs). A Time magazin idén nyáron tematikus lapszámot szentelt a boldogságkeresésnek, és mások mellett közzétett olyan kutatási eredményeket, amelyek azt mutatják, hogy 2004-hez képest ma az amerikaiak tisztán hangulatjavító célzattal kevesebbet vásárolnak, kevesebbet esznek, kevesebbet szexelnek és kevesebbet meditálnak – viszont egyre többen tartanak házi kedvenceket. A boldogság egy szőrös kiskutya.
 

A boldogsággén

Ám könnyen lehet, hogy minden, amiről eddig beszéltünk, merő szócséplés, mert egyes modern tudományos eredmények arra engednek következtetni, hogy megpróbálni boldogabbnak lenni, körülbelül annyira értelmes, mint megpróbálni magasabbnak lenni. Egy ötös találat a lottón nyilván megemeli a nyertes boldogságszintjét, egy lábamputáció pedig bizonyára csökkenti. Ám kutatások azt igazolták, hogy hat hónappal a két esemény után sem a nyertesek, sem az amputáltak boldogságszintje nem tért el jelentősen egymástól, és lényegében visszaállt arra szintre, ahol az esemény előtt volt. Ebből arra következtetnek, hogy mindenkivel vele született tulajdonság, mennyire képes a boldogságra. A kutatók továbbá izolálták a kezdeményező készségért, a stressztűrésért és az újdonság-elviselésért felelős géneket, és azt találták, hogy ez összefüggésben áll a népek migrációjával. Minél távolabb jutott egy nép az emberiség bölcsőjétől, amely Afrikában ringott, annál nagyobb arányban találhatóak meg bennük ezek a gének. Amerikába pedig csak a legbátrabbak, a legkockázatvállalóbbak, és a legfeszültségtűrőbbek jutottak el – mely tulajdonságok a kutatók szerint a boldogságra való képességgel szorosan összefüggenek. De mielőtt még bárki a kardjába dőlne boldogtalanságában, hogy az ősei nem tántorogtak ki Amerikába az előző  évszázadok valamelyikében, eláruljuk, a kutatók azt is megállapították, hogy az egész emberiség alapvetően jól áll a boldogságra való képesség tekintetében, azaz túlnyomó többségünk alapvetően boldog lehetne – ha valahogyan nem szúrnánk ezt el. Felmerül a gyanú, hogy talán nem azt keressük, amit kellene. Happy Birthday to You / Boldog szülinapot!, énekeljük mi, magyarok is az ismert dallamra, mosolygós smileykat küldözgetünk egymásnak üzeneteinkben, a McDonald’s-ban Happy Mealt rendelünk. Ezek vajon a boldogság univerzális szimbólumai, vagy nagyon is egy meghatározott kultúrkörhöz kötöttek? Vajon az igazság, a szépség, a jóság és a szabadság csak annyiban érdekesek, amennyiben boldogsághoz vezetnek? És egyáltalán, vajon tényleg mindenki boldog akar lenni, ahogy ezt a cikk elején állítottuk?

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: D. Tóth Kriszta: “A boldogság néha fáj” Müller Péter: Gyöngysor Hatévesnek okostelefon? Müller Péter: „A boldogsághoz lemondás kell” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!