“Hare Krisna! Ma nincs meleg étel?”

Október 16. és 17. az Élelmezési világnap és a Szegénység elleni küzdelem napja. Ebből az alkalomból a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége kiemelt ételosztással várta a rászorulókat. Arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy míg a világ számos pontján milliók éheznek, a jóléti társadalmakban a felesleges élelmiszer-maradék tonnái kerülnek a hulladékba.

Tavaly még ő segített

Mocskos egy idő. Esik. Sajnálom magam, hogy a Blahán kell fagyoskodnom, pedig ez semmi, mások órákig várnak ott, hogy majd enni tudjanak. A fehér sátor előtt már gyűlik a sor, legelöl egy vörös hajú anya a kislányával és kiskamasz fiával. Jó gyerekek. Dideregnek, de nem panaszkodnak. Csak egy vékony vacak van rajtuk, pedig az anyjuk szólt nekik, hogy öltözzenek fel rendesen.

„Tavasszal még én is itt segítettem önkéntesként ételt osztani. Megváltozott az élet” – mondja a fáradt arcú nő. Az Élelmezési világnapról a Facebookon olvasott, a srácok ma nem mentek iskolába, igazolja nekik a hiányzást. Csak név nélkül hajlandó mesélni, nem akarja, hogy a gyerekeit csúfolják. Mellettük kilencvenéves nénike áll vörösre fagyott kezekkel.

Most többen jönnek

Érkeznek a kartondobozok, az önkéntesek lázasan pakolnak a hosszú asztalok mellett. A törzsközönség a hét többi napján is itt ebédel, de a szervezők ma sokkal több éhes emberre számítanak, ide hétszáz adaggal készülnek. A főtt ételeket ők készítik, a többi adományokból, felajánlásokból gyűlt össze.

„Ezek karmamentes, megszentelt ételek. Nemcsak a testet táplálják, hanem a lelket is” – meséli a furcsa ruhás, barátságos Mérő Mátyás (a névjegykártyáján Madhupati Dása szerepel), és ezt részletesen ki is fejti. Tíz perc alatt összefoglalja a húsevés történetét és káros hatásait, közben érintjük a lélekvándorlás főbb pontjait is. A lényeg, hogy ugyan a répát is brutálisan meggyilkoljuk, amikor kitépjük a földből, de az más elbírálás alá esik, mint az állatok lemészárlása. Beszélgetőtársam egyébként háromszoros nagypapa. Idős, melegítőfelsős nő lép hozzánk, ránk mosolyog, keze imádkozó tartásban, úgy üdvözli Mátyást: „Hare Krisna! Ma nincs meleg étel?”

Tiszta hely, nem bogaras

Még sokára lesz dél, de már a tér széléig kígyózik a sor, legalább kétszázan áznak türelmesen, többek fején műanyag szatyor. A legvégén álló férfiakat megkérdezem, biztosak-e abban, hogy nekik is jut majd étel? Az egyikük már kétszer járt úgy, hogy az orra előtt vitték el az utolsó adagot. „De mit tud csinálni az ember? Maximum földhöz vágja magát” – legyint.

A fegyelmezett várakozásról fehér pólós segítők gondoskodnak – ebédért cserébe. Egyikük huszonkét éves, izmos roma fiú, udvariasan, de határozottan terelgeti az embereket. Mint minden segéd, ő is szemétszedéssel kezdte, aztán előléptették. (A ranglétra legmagasabb fokán a dobozpakolók állnak.)

Életvidámnak tartja magát, szeret poénkodni. Öt évig hajléktalanként élt. „Nem úgy viselkedtem otthon, ahogyan kellett volna. Összevesztem anyámmal. Az én hibám volt, nem lehetett parancsolni nekem. Hazudoztam” – darálja. Azóta kibékültek, szüleinek is próbál segíteni, ám haza már nem költözött, anyjáéknak „van elég problémájuk rajta kívül is”. Éjjeli menedéken alszik. Azt mondja, kezdetnek jó. Tiszta hely, nem bogaras.

További fotókért kattints a képre!

Kisgyermekesek kezdik a sort

A teherautó leparkol a főtt étellel, felpezsdül a hangulat, gyorsan kidobálják a csomagokat. Az asztalok mögött vagy tíz önkéntes várja a rohamot. A krisnások újabb sátrat emelnek, a kisgyermekes családok oda bújnak az eső elől, olyan, mint valami babakocsi-parkoló. A gyerekesek kezdik a sort, a világnap alkalmából ma egy zacskónyi minőségi élelmiszert – banánt, joghurtot, halvát – is kapnak.

Egy kerekesszékes, féllábú férfinak a szervezők segítenek begyűjteni az útravalót. Egy roma pár két babakocsit tol, azt mondják, hatan osztoznak az adományon, két napig lesz elég.
A krisnások zenélni kezdenek, nagyon kellemes, rázzák a csörgőt. Próbálom a járókelőket megszólítani, de sokan elfordulnak, azt hiszik, én is adományokat gyűjtök.

Rossz kislány

Az áruház eresze alatti járdán mohón esznek a műanyag tányéros emberek. Elesettek. (Kivéve azt a helyes japán lányt, aki tévedésből állt sorba, kíváncsi volt, mi történik itt.) Nagydarab roma apuka csöppnyi kislánnyal. Az anya „csavargott, lecsukták”, a gyereket a férfinak ítélték. „Utcáról utcára élünk, rokonoknál alszunk. Rossz kislány, mozgékony, mindenhol bajom van vele, de nem akarom bántani, sanyargatni, nagyon sajnálom” – meséli kétségbeesetten.

fotó: Kallos Bea

Megpendítem, keres-e pótmamát? Kifakad: „Milyet?! Hajléktalant? Isznak, csöveznek. Én nem iszom, nem gépezem, nem drogozom.” Pedig Rituka már alig emlékszik a mamájára. Azt mondja neki, „buta néni”. „Harminckilencezerből élünk, elvagyunk, csak egy kis meleg otthonról álmodunk.” Az apa szeme könyörög. A nevét és az arcát nem meri vállalni, retteg attól, hogy lányát elveszik tőle.

Újabb sorsok. Két ápolt külsejű anyuka, az egyik mentegetőzik, hogy pusztán a gyerekek miatt sétáltak erre, egyébként csak karácsonykor voltak itt. Őszes asszony, akit néhány éve becsaptak egy termékbemutatón. Az önkormányzattól bérel lakást, nyugdíja kilencvenezer forint, azt mondja, nagyon nehezen él…

Fiatal, baseball-sapkás férfi szólít meg. Ruhája kopott, de a modora megnyerő. Kuti László, Vándor a művészneve. Csak egy verset szeretne mutatni. Az okostelefonjába pötyögte be, azon olvasom:

Mi vagyunk a senkik,
Az alja, a söpredék
De én is ember voltam,
És boldog még nemrég
(…)
De jött egy baljós lépés,
Szétpattant a burok.
Nem tudsz tenni semmit,
És már nyakadon a hurok.
(…)
Pedig köztünk is van ember,
Ki kilépne a körből,
De ha nem segít most senki,
Hát kezdődik elölről.