– Hogyan mutatkozik be Nóra, mondjuk, egy társaságban?
– Azt mondja, hogy Nánási-Ördög Nóra…
– Megbeszéltétek, hogy ily módon veszi fel a nevedet?
– Nem. Éppen ezért lepett meg engem annyira, amikor az anyakönyvvezetőnél egyszer csak hallom, hogy ezt a nevet diktálja: Nánási-Ördög Nóra. Nem mintha múlna ezen bármi is, de nekem nagyon jólesett hallani. Talán azért is, mert erősítette azt az addig talán ki nem mondott belső meggyőződésemet, hogy Nóri az igazi párom, és neki meg én vagyok…
– Te hiszel abban, hogy tényleg minden embernek megvan a maga párja, csak szerencse vagy türelem kérdése, hogy megtalálja-e, illetve jó pillanatban, jó helyzetben találja-e meg?
– Most már talán nem is hit a részemről, hanem, mint mondtam, meggyőződés is. Persze a valóságban minden jóval bonyolultabb. Nem arról van szó, hogy csak ülünk ölbe tett kézzel, és akkor egyszer csak az ölünkbe hullik az igazi párunk. Nem! De az biztos, hogy nagyon sok múlik az időzítésen és az élethelyzeten. A sors kiszámíthatatlanul kuszálja a szálakat. Talán tíz évvel korábban vendég voltam az RTL Klub reggeli műsorában. Arra már nem emlékszem, kikkel ültem a stúdióban, arra se, hogy miket mondtam, de arra nagyon is, hogy ott sürgött-forgott egy szerkesztő-asszisztens bőrébe bújt angyalka. Akkor láttam először Nórit, aztán hosszabb szünet következett.
– Már elnézést, de miért érted be akkor ennyivel? Miért nem próbáltál vele ismerkedni? Hiszen akkor már sztárfotós voltál, körülrajongott férfi…
– Ez csak egy érzet volt, amely a folytatást ismerve vált igazán érdekessé, csak akkor pörgettem vissza, miután Nóri valóban belépett az életembe. Meg egyébként is, tartós párkapcsolatban éltem akkoriban.
– És ebbe nem fért volna bele egy kis udvarlás, egy elcsent kedves szemvillanás egy angyalkától?
– Nem. Én az a típus vagyok, aki ha párkapcsolatban él, akkor azt komolyan is gondolja, és nem udvarolgat céltalanul. Ráadásul az én helyzetem, éppen a munkám vagy hivatásom miatt, meglehetősen sajátos volt, és maradt is. Bár csak a munkám egyik része áll abból, hogy aktokat fotózom, de természetesen mindenki ezzel azonosít, hiszen ez a látványosabb része a szakmámnak. Az aktfotósokról pedig gyakran gondolják azt, hogy folyamatos csábításnak vannak kitéve a napi munkájuk során, de a valóságban nagyon éles határ húzódik a hivatás és a magánélet között. Én sosem kevertem a kettőt. Mindig is fokozottan ügyeltem arra, hogy ne bonyolódjak céltalan flörtökbe. Persze ez nem is esett igazán nehezemre, mert egyszerűen nem vagyok ez a típus. Ennek ellenére tisztában vagyok azzal, hogy társként nem mindig könnyű tolerálni a gyönyörű nők folyamatos közelségét, ezért én is mindent megteszek, hogy megkönnyítsem a helyzetet a párom számára. Ez az első házasságomban talán nem sikerült teljes mértékben.
– Most már tudod? Legalábbis van elképzelésed…
– Utólag már nehéz visszakeresni, hogy hol siklottak ki a dolgok, de biztosan ennek is része volt benne. Azt már korábban megtanultam, hogy az én helyzetemben nincs közbülső megoldás. Vagy teljesen beavatom a másikat, és mindent elmondok neki töviről hegyire, vagy semmit, azaz a magam ügyének tekintem a munkámat, mint sokan az élet bármely más területén, és egyáltalán nem beszélek róla. A féligazságok, félelhallgatások a legveszélyesebbek.
– Nóra igényelte, hogy beavasd?
– Amikor öt éve ismét találkoztunk, mindketten nagyon zaklatott állapotban voltunk. Én éppen válófélben, egy évtizedes kapcsolat után, Nóri egy három hónapos friss házasságban, de egy hosszú kapcsolat sok elnyomott problémájával. Egyszerre kellett megélnünk egy kudarc drámáját és az egymásra találás eufóriáját. Nagyon furcsa időszak volt ez, sok feszültséggel, vitával, de még több szenvedéllyel, hittel, boldogsággal. Akkor voltak az utolsó komoly vitáink. Apróságok persze akadnak, de a lényegi dolgokban annyira egyetértünk, hogy néha úgy érzem, mintha egy giccses hollywoodi filmet élnénk folyamatosan…
– Amikor beléptem ide az irodába, el is csodálkoztam, hogy a falakon sok helyen Nóra fotói vannak…
– Szerintem ez teljesen természetes. Amióta belépett az életembe, ő a múzsám. Odahaza is szinte az összes fal az ő képeivel van kitapétázva. Bocsánat, ez így már nem teljesen igaz, mert amióta megszületett gyermekünk, Mici, egyre több a róla készült fotó is.
– Ahogyan más bokrétával, meg térdre hullva, úgy te a fotóiddal vallasz szerelmet?
– Így még nem fogalmaztam meg, de lényegében erről van szó. Én leginkább képekkel tudom kifejezni az érzelmeimet, gondolataimat a világról. Nóri megjelenése az életemben sokat változtatott a fotózáshoz fűződő viszonyomon. Mindig is szenvedélyem volt a pillanat megörökítése, de amikor hivatásos fotós lettem, egyre inkább szakmának kezdtem tekinteni a kattintgatást. Képviselni akartam egy színvonalat, megfelelni a rendelő igényeinek – ezek voltak az indíttatásaim. Nóri személye új inspirációt hozott, és ez kihat a szakmai életemre is. A lénye folytonos késztetést ad, hogy megpróbáljam rögzíteni, valamennyire visszaadni, megosztani. Fotózom őt álmában, ébren, mindennapi ténykedések közepette, a stúdióban, természetes létében.
– És ő, szegény miként fogadja ezt a túláradó érdeklődést?
– Szerintem tetszik neki. Legalábbis soha nem éreztem rajta, hogy a nehezére esne. Ezért is vagyunk tökéletes párosítás! Bajban is lennénk, ha nem így lenne… A munkája során is hozzászokott, hogy a kamerák kereszttüzében áll, viszonylag egyszerű belevonni bármilyen őrültségbe. Csinálj így, sminkeljünk úgy, játsszuk azt, hogy… és ő kellően vagány, hogy belemenjen mindenbe.
– Beleszól, hogy ebből mit hozhatsz nyilvánosságra? Mert láttam már fotót, amikor sírósra van festve egy rózsaszín parókában.
– Nóriban szerintem az is fantasztikus, hogy mindig, minden körülmények között önmagát adja. Nincs olyan, hogy képernyős meg civil, aki esetleg ott olyan, itt meg ilyen. Ő lényegében mindig ugyanaz a közvetlen, érdeklődő, kedves, érzékeny ember. Különleges személyiség. 
– Nem az a dolgok rendje, hogy akibe szerelmesek vagyunk, azt különlegesnek is lássuk?
– Ez igaz, de Nóriban tényleg van valami rendkívüliség! Olyan nőt ismertem, aki önmagában harmonikus, megnyugtató, elbűvölő, meg olyat is, aki tele van energiával, vitalitással, és az ötleteit elszántan megvalósítja. Nóriban azonban egyszerre van meg mindkettő. Éveken keresztül éltünk úgy, hogy ő hajnalban levezette a reggeli műsort, aztán felment a szerkesztőségbe, délutánig az X-Faktor előkészítésén dolgozott, aztán bement a saját cégébe, ott is mindent elintézett, majd idejött a stúdiómba értem, és még elindultunk a városban ide-oda. És másnap kezdte elölről. Az életünk persze gyökerestül felfordult, amióta megszületett a kislányunk, de a saját bőréből így sem tud kibújni, miközben tökéletesen ellátja anyai teendőit, folyamatosan új célokat tűz ki, és pontosan tudom, hogy azokat is mind meg fogja valósítani.
– Most, hogy az anyai teendők miatt egy ideje nincs képernyőn, szerinted mennyire hiányzik neki?
– Hogy neki mennyire, azt nem tudnám megmondani, de nekem nagyon. Nekem az lenne az igazi, ha otthon vele ülve a kanapén őt látnám a képernyőn…
