Képzeljünk el egy tizenhat éves fiatalembert, aki gyerekként éli az életét. Egy százfős intézményben lakik, mert szülei annak idején nem vállalták, hogy nevelik őt: értelmi fogyatékossággal született. Kiskora óta szinte semmit nem tett önszántából. Mindig megmondták neki, mikor kell felkelnie, mikor mehet enni vagy fürdeni. Szép szobában lakik ugyan, de másokkal együtt. És egyszer csak furcsa dolgokat kezd érezni a gyomrában, az ágyékában. Merevedést tapasztal, megijed. Rászólnak, mert túl erősen ölelgeti azt a lányt a másik csoportból, aki mindig is tetszett neki. Nem érti, mi ebben a rossz, miért haragszanak rá. Teljesen összezavarodik – és ez az érzése nem múlik még évekig.
A másik csoportbeli lány más lányokkal lakik együtt, de koedukált intézményben él, így együtt esznek, együtt mennek programokra a fiúkkal. Őt nem zavarja, hogy az a srác ölelgette, jó érzés volt. Akár el tudná képzelni, hogy egy szobában lakjanak, és senki se szóljon bele, mikor ölelik meg egymást. Erre azonban nincs mód: az igazgató nem engedélyezi, neki pedig nincsen szabad akarata. Megszokta, hogy mindig engedelmeskedik a felnőtteknek. Akkor is így tett, amikor a nőgyógyász mondta, az a gyógyszer kell az egészségéhez, úgyhogy mindig bevette. Megtanították neki, hogyan helyezze be a bugyijába a betétet – havonta egyszer pedig megnézték, van-e vérzése. Ez a vér-dolog először nagyon megrémítette, de aztán elmagyarázták neki, hogy minden nőnek van ilyen, nem szabad félni tőle.
Képzeljünk most el egy huszonkét éves lányt, aki szintén gyerekként éli az életét, ám ő a saját családjában. Elfogadták, szeretettel nevelik őt annak ellenére, hogy enyhe értelmi fogyatékossággal született. Jár egy kézműveskörbe, ahol hozzá hasonló fiatalokkal találkozik. Egyikük, egy idősebb fiú régóta tetszett neki, és egy évvel ezelőtt egymásba szerettek. Azóta minden rendezvényre együtt mennek, kézen fogva járnak. Egyre boldogabbak, ám a lány szülei egyre ijedtebbek. Nem tudják, mi lesz ebből, legszívesebben tiltanák őket egymástól, de nem akarnak nekik rosszat. A fiatalok viszont együtt képzelik az életüket: gyereket szeretnének. A lány szülei kijelentették, szó sem lehet róla. Nem engedik, hogy a fiatalok kettesben maradjanak egymással, sőt, ha a lány valahogyan mégis teherbe esne, elvetetnék a babát, hiszen szerintük nem tudná felnevelni.
Mindenki teszi a dolgát. Mert így szokta meg, mert így kényelmes vagy éppen biztonságos, és emellett törvényes. De vajon emberséges is? E viszonyrendszer legfontosabb szereplői, azok, akikről e döntések szólnak, gyakran nem is tudnak róla, hogy dönthettek volna. Jobb így nekik… – mondják erre sokan, valójában azonban a környezetüknek jobb. Jobb, problémamentesebb, egyszerűbb.
Intim zóna
| Az Egyesült Nemzetek (ENSZ) égisze alatt kidolgozott, a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményt 2006 decemberében fogadták el, és 2007-ben Magyarország elsőként ratifikálta, majd tette a magyar jogrendszer részévé. Az egyezmény 12. cikke megköveteli, hogy a részes államok másokkal azonos alapon biztosítsák a fogyatékos személyeknek a jogképességet és cselekvőképességet. Utóbbit csak törvényben meghatározott okból és bírói döntés alapján lehet korlátozni; kizárólag a fogyatékosság nem lehet ok erre. |
Magyarországon körülbelül 457 000 fogyatékossággal élő ember lakik (a népesség 4,6 százaléka). Tíz százalékuk értelmi fogyatékos személy. Bár Európában sok helyen már teljesen megszüntették, nálunk még mindig a nagy létszámú bentlakásos intézményi elhelyezés a domináns. A jelenlegi épületek sok esetben egy-egy település szélén, rosszabb esetben az országhatáron, izoláltan állnak. Ugyanakkor pozitív, hogy már elkezdődött az úgynevezett férőhely-kitagolás, vagyis a nagy intézmények kiváltása kisebb lakóegységekkel.
Az érintettek meglepően nagy része (több mint fele) áll kizáró gondokság alatt, cselekvőképtelennek nyilvánítva, önrendelkezési jogától megfosztva – ez kiemelkedően magas arány a más országokban jellemzőhöz képest. “A cselekvőképesség az embernek az a joga, hogy saját akaratnyilatkozatával saját nevében szerezhet jogokat és vállalhat kötelezettségeket, azaz tulajdonképpen a cselekvőképesség gyakorlása révén válik lehetővé, hogy valaki közvetlenül részt vegyen a társadalmi életben” – magyarázza dr. Gazsi Adrienn, a Kézenfogva Alapítvány jogsegély-szolgáltatásának vezetője. “A cselekvőképesség kizárása vagy korlátozása az érintett társadalmi életben való részvétele elé állít komoly akadályokat.”
Egy értelmi fogyatékossággal küzdő ember falakba ütközhet például akkor, ha beleszeret valakibe, párkapcsolatban élne vele, nemi kapcsolatot alakítana ki vagy gyermeket vállalna. Az első pont még csak-csak teljesül, ám egy működő partnerkapcsolat kialakításához már kell a külvilág segítsége, ahogyan az ép társadalomban is így van. Hiszen a tinédzsereket előbb-utóbb valaki “felvilágosítja”, megtudhatnak mindent a szexről, a védekezési módról és a gyermek fogantatásáról.
Ha a felnőttek időnként megpróbálják is korlátozni őket ebben, alapjában véve nem tilos randevúzniuk, akár lefeküdniük egymással. Ha igénylik, a védekezéshez kapnak segítséget: elérhető számukra ez a lehetőség. Felnőve dönthetnek úgy, hogy gyermeket szeretnének, de úgy is, hogy nem. Egy esetleges terhesség esetén joguk van megszakítani vagy megtartani magzatukat. Végső soron pedig családot alapíthatnak: szülhetnek és gyermeket nevelhetnek.
A fogyatékkal élő emberek jelentős részének ez mind tabu vagy épp tiltott terület – formálisan vagy informálisan –, és ezen nem feltétlenül segít az újonnan bevezetendő, támogatott döntéshozatalról szóló jogszabály sem.
Megfelelni a mércének
Nagy hatású, sokszor nehéz döntés minden, ami az úgynevezett reprodukcióval kapcsolatos. Elmondjuk-e gyerekünknek, mi is az a nemi élet, és ha igen, mikor, hogyan? Szedjünk-e hormonális fogamzásgátlót? Ha nem, hogyan védekezhetünk biztonságosan? Megtartsuk a magzatunkat vagy elvetessük? Vállaljunk-e gyermeket, és ha igen, mikor, kivel, hányat? Ha nem szeretnénk többet, sterilizáltassuk-e magunkat? Csupa olyan döntéshelyzet, ami valóban nehéz, kockázattal bír és hosszú távú, olykor kiszámíthatatlan következményekkel jár akkor is, ha átlagos, ép emberekről beszélünk.
Mégsem mondjuk azt, hogy nem foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel. Nem mondjuk, mert tudjuk, ha vállaljuk, életünk legszebb élményei érnek minket: szerelem és szülővé válás. Sőt, akár egy új élet is megfoganhat bennünk – sokak szerint ez az életünk igazi értelme, a legjobb érzés, amit átélhetünk. Sok esetben a fogyatékos emberekben ezek az ösztönök ugyanúgy munkálnak. Számukra törvények is garantálják, hogy átélhessék ezeket az élményeket, ám mivel a döntést sokszor kiveszik a kezükből, ezen a területen gyakran esélyük sincs az átlagoshoz közelítő életre.
Természetesen sokan vannak köztük, akik súlyosabb fogyatékosságuk miatt nem volnának képesek párkapcsolatot építeni vagy gyermeket nevelni, és nem is vágynak ilyesmire. Ám nemi késztetéseik nekik is vannak, és jogaik ahhoz, hogy ezeket méltó körülmények között éljék meg. Az ideális az volna, ha mindenki eljuthatna a vágyai és képességei maximumáig, ha a környezet mindenkit támogatna abban, ami a mentális lehetőségeiből adódik. Ha ezek a lehetőségek, nem pedig a társadalmi tabuk, és intézményvezetők vagy hozzátartozók félelmei húznák meg a határokat, kezdve a szelíd lebeszéléstől egészen addig a szélsőséges, szerencsére vélhetően egyedi esetig, hogy bevarrják a gondozott pulóverének ujját, csak hogy ne tudjon “magához nyúlni”.
“Tudomásul kell venni, hogy a fogyatékkal élők sosem fognak annak a mércének megfelelni, ami alapján a társadalom normálisnak tekint valamit, de ettől még ezek az emberek sok esetben lehetnének jó szülők” – mondja Szőlősiné Földesi Erzsébet (Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa). A családban élő lányokat azonban egyfajta túlféltés miatt jellemzően lebeszélik egy baba vállalásáról, mondván: “Majd babusgatod a testvéred gyerekét!” Legtöbb esetben az orvosok sem támogatják a gyermekvállalási tervüket. Miközben az egészséges nők azért küzdenek, hogy egy létrejött terhességről maguk dönthessenek, megtartják-e vagy sem, ők meg sem kapják a jogot, hogy szülővé válhassanak.”
Pedig a törvény mást mond.
| A bizonyos ENSZ-egyezmény 22. cikke szerint tilos az értelmileg akadályozott személy magánéletének jogellenes zavarása. A 23. cikkben az egyezmény elismeri a fogyatékos személyek házasságkötéshez és családalapításhoz való jogát. Felszólít arra, hogy a fogyatékos személy szabadon és felelősségteljesen dönthessen gyermekei számát és korkülönbségét illetően, hozzáférhessen reproduktív és családtervezési információkhoz és egészségügyi ellátáshoz. Joga van termékenységének másokkal azonos alapon történő fenntartására (vagyis jogellenes bármiféle kötelező, kényszerített fogamzásgátlás). Az államnak megfelelő segítséget kell nyújtania a gyermeknevelési feladatok teljesítéséhez. A gyermeket a szülő fogyatékossága alapján szüleitől elválasztani tilos. |
69
Lehet ezzel egyetérteni vagy sem, ám a dolog onnantól nem vitatéma, hogy Magyarország elfogadta ezeket az irányelveket, és hogy létezik egy fogyatékos emberek jogairól szóló törvényünk – többek között a fogyatékos ellátottakkal foglalkozó szakemberek feladata, hogy betartsák az abban foglaltakat.
Azt, hogy ki számít épnek, ki pedig fogyatékosnak, egy társadalom alkotta kategóriarendszer határozza meg. Ám gondoljunk csak bele: egy 69-es IQ-val rendelkező személy még értelmi fogyatékos, ám egy 70-es IQ-val bíró már csupán “alacsony intelligenciájú”. Vékony a határvonal, ráadásul ezek a számok nem a szeretetképességet vagy a gondoskodási képességet mérik – márpedig ezekre inkább szükség van a gyermekneveléshez, mint magas intelligenciára, miként (lássuk be) utóbbinak az egyéni boldogságérzethez sincs sok köze.
“De miért akarná bárki is, hogy újabb fogyatékos gyermekek szülessenek?” – kérdeznék erre sokan. Ezt természetesen senki nem szeretné.
Cikkünk következő részéből kiderül, valójában mekkora is a veszélye ennek, ha a gyermekre vágyó egyik vagy másik szülő sérült értelmű. Egy szülészorvos beszél az élményeiről, de megtudhatjátok azt is, miért szükséges napokkal előre jelezni, ha az ember szeretkezni akar…
