– Hogy ébredt az új csillag január elsején?
– Szombathelyen ébredtem, a barátaim telefonhívására. Indultunk Szlovéniába síelni. Kicsit megkéstünk ugyan, mert szilveszter éjszakáján nagyot buliztam, és nehezen tértem magamhoz. A város főterén léptem fel. Nem tudom, énekeltem-e már ekkora tömeg előtt, óriási élmény volt!
– Miért pont Szombathelyen, hiszen budapesti vagy?
– Oda hívtak. Édesapám szombathelyi, és olyan édes volt, kiragasztgatta minden üzletben a falakra a kódszámomat, kérte, hogy az emberek szavazzanak rám az X-Faktorban. Végig mellettem állt, mióta bekerültem a műsorba, minden hétvégén feljött Pestre, és finanszírozta a három hónapot. Szükségem is volt rá, mert vegetáriánus vagyok, ráadásul nagyon szeretem a hasamat, és folyton kijártam enni… Úgy érzem, végre visszakaptam az apámat! Hétéves koromban elváltak a szüleim, apu más városba költözött, havonta talán egyszer-kétszer találkoztunk. De most! Hív, dicsér, ötletel. Remélem, ez így is marad.
– Sok apára igaz, hogy akkor lesznek büszkék a gyerekre, ha teljesít. Milyen változásokat tapasztalsz még?
– Végre Nővé váltam! Kommunikáció szakra jártam az egyetemen, amolyan farmeres, tarisznyás bölcsészlány voltam, nem sok önbizalommal a külsőmet illetően. A fejem még csak elment, de a lábamat kifejezetten utáltam. Hiába mondták, hogy egész jó, nem hittem el. Talán az is benne van, hogy kamaszként annyira sovány voltam, elöl deszka, hátul léc, hogy nem sok elismerést kaptam. A műsorban azonban le kellett vetkőzni a gátlásaimat. Geszti Péter, a mentorom figyelmeztetett: a színpadon egy Nő-t szeretne látni, nem egy ijedt kislányt! Egy ilyen zárkózott ember számára, amilyen én vagyok, ez hatalmas kihívás. Emlékszem, az első adások egyikén gyönyörű ruhát adott rám a stylistom, amely egyik oldalán rövid, a másikon hosszú volt. Nem győztem a lábamat takargatni. De a végére egész belejöttem, és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített ebben.
– A hajad telitalálat, tiszta Marilyn Monroe.
– De nem ez a legnagyobb változás, ami történt velem. Hanem az, hogy végre elhittem: képes vagyok valamire! Évekig semmi sem sikerült, pedig már az egyetemen eljegyeztem magam a zenével. Két akusztikus gitárral megalakítottuk a zenekarunkat a barátaimmal, és az első pillanattól kezdve azt éreztem: ez az! Ezt akarom csinálni. Írtuk a szebbnél szebb dalokat, jártuk a bulikat, valahogy mégsem indult be az egész. Sokat vergődtem, az X-Faktor látszott az utolsó esélynek.
– Az előző szériában kiestél. Tudod már, miért?
– Valahogy nem bírtam megnyílni. Csak ültem a sarokban begubózva, kihúzott derékkal, pedig nem is ilyen vagyok. Nem csoda, ha Malek Miklós nem érezte elég izgalmasnak az egyéniségemet. Ezen az se sokat segített, hogy búcsúzóul azt mondta: nehogy abbahagyjam az éneklést! Nekem akkor már mindegy volt, teljesen összetörtem. Azon erőlködtem, hogy sírva ne fakadjak. Anyu soha nem sírt előttem. Tudod, mi mindannyian nagyon erősek vagyunk, úgy nőttem fel, hogy a gyengeséget nem szabad kimutatni.
– Pedig hajaj! Ott kezdődik önmagad felvállalása…
– Ha én azt tudtam volna! Hat hónap némaság és kétségbeesés kezdődött. Egyszerre ment tönkre körülöttem minden. Kiraktak az albérletemből, nem volt munkám, és a barátom is elhagyott. Hazamenekültem anyuhoz, de ő sem tudott mit kezdeni velem. Hiába viccelődött, kedveskedett, nem bírt jó kedvre deríteni. Végül elérkezett az a pont, amikor rájöttem, ha nem kérek segítséget, soha nem állok fel. Egy ismerős terapeutához fordultam, aki már addig is sokat foglalkozott velem… Amolyan „bocs, hogy élek” kisnyuszinak születtem, ugyanakkor ott élt bennem egy tüzes, kreatív csaj is. De valahogy mindig a nyuszi győzött. Sok rossz élmény ért, és ez még zárkózottabbá tett. Serdülőkoromban anyuval vidékre költöztünk, és én egy összeszokott osztályközösségbe kerültem, ahol nem akartak befogadni. Csúfoltak, még rugdostak is. Túl érzékeny gyerek voltam, azt hiszem, az ilyenekkel egy harmincfős osztályban nehéz mit kezdeni.
– Mit csinált veled a terapeutád?
– Meggyőzött arról, hogy nem hibáztam, mindent megtettem a műsorban, ami akkor tőlem tellett. Arra is rávilágított, hogy ki kell végre nyílnom, és hinnem kell magamban. Ha nem hiszek az álmaimban, akkor nem tudom beteljesíteni a sorsomat. Spirituális szemléletben nevelt az anyukám, tudtam, hogy egyszerűen csak fel kellene „feküdnöm az áramlatra”, de nekem ez soha nem sikerült. Az önbizalmam nem volt a helyén, így a hitem se lehetett elég erős. Ezen csak az segíthetett, ha újra megpróbálom a tehetségkutatót. Különben egy életen át hurcoltam volna magamban a kudarcot.
– Remek taktika. Ha leesel a tornaszerről, azonnal fel kell újra menni rá, mert ha nem, örökre félni fogsz tőle. Nekem bejött.
– Nekem is. A második X-Faktorban azzal nyitottam, hogy elmondtam, ki fia, borja vagyok. Az előző válogatáson ezt nem tettem meg. Márpedig nekem Bach Szilvia az anyukám, őt szeretem legjobban a világon. Kezdettől sokkal lazábban, őszintébben viselkedtem. Ezúttal sikerült felfeküdnöm az áramlatra, és hagyni magam sodortatni. Néha kértem egy apró, biztató jelet, és mindig meg is kaptam. Ilyen volt az a pillangó, amelyik a kezemre szállt, mielőtt beválogattak volna a mentorházba. Később, ettől függetlenül, a barátnőmtől kaptam egy pillangós gyűrűt. Nem akartam hinni a szememnek! Egyébként pedig azt gondoltam, én megteszek minden tőlem telhetőt, a többi már a Teremtő dolga. Ezért is imádkoztam így: „Legyen meg a Te akaratod!”
– Ezt láttam én a szemedben! Annyi remény és hála sugárzott belőle, hogy elmondhatatlan. Nem volt benned semmi görcs, szépen, könnyedén berepültél a célba…
– Geszti Péter is pontosan így fogalmazott. A döntő előtt azt mondta: „Nem kell csinálnod semmit, csak lebegj, és könnyedén, elegánsan repülj be az első helyre!” Rám fért a biztatás, eléggé zilált voltam. Sírdogáltam is egy kicsit az utolsó megmérettetés előtt.
– A színpadon ebből már semmi nem látszott. Ezek szerint nem vagy lámpalázas típus.
– Nem, hál’ istennek. Hiszen ez volt az álmom: a színpad. Talán azért is, mert mindig a közelében éltem. Emlékszem, milyen nagy arcom volt, amikor anyu egyszer gyerekek előtt énekelt. Szinte tüntettem vele, hogy én minden dalt kívülről fújok, ők bezzeg nem. Mindig azt játszottam, hogy énekesnő, riporter vagy festő leszek. Mindegy volt, hogy mi, csak rám irányuljon a figyelem. Az első munkahelyemen vágóként dolgoztam, és miközben alázattal tettem a dolgom, a lelkem mélyén nagy szomorúságot éreztem: miért nem én állok a reflektorfényben?! Minden látszat ellenére, nem vagyok háttérember.
– Anyukád tudott segíteni a felkészülésben?
– Hogyne! Ő volt mindig az első fül. Ahogy kész voltam egy dallal, azonnal hazarohantam a mentorházból, és előadtam neki. Egy szemvillanásából tudtam, ha valahol nem volt az igazi. Anyuval szavak nélkül is értjük egymást. Bár tizennyolc éves korom óta nem élünk egy fedél alatt, nem telt el nap, hogy ne találkoztunk vagy beszéltünk volna.
– Nem mentetek soha egymás agyára? Hiszen ő egy nagy bohóc, aki folyton sziporkázik, te pedig csendes, elmélázó embernek tűnsz.
– Mi másképp látjuk egymást. Anyu otthon csak akkor grimaszol, játszik, ha fel van dobva, egyébként bölcs és nyugalmat sugároz. Az biztos, hogy nagyobb amplitúdóval él, mint én, mégis jól kiegészítjük egymást. Elsősorban neki szerettem volna bebizonyítani, hogy igaz az a sok szép és jó, amit gondolt rólam. Gyakran elmesélte nekem, hogy amikor megmozdultam a pocakjában, éppen moziban ült. Meg volt győződve róla, hogy filmsztár leszek. Hát, csupán a tévéképernyőig sikerült eljutnom, de az is valami, nem?
– Megdöbbentő a hasonlóság kettőtök sorsa között. Mindketten országos tehetségkutató versenyt nyertetek.
– Ezen én se győzök csodálkozni! Annak ellenére, hogy sokszor még a mozdulataimban is anyut érzem. Valójában nagyon hasonlítunk. Főleg abban, ahogy a világot szemléljük. Pozitívan, azt hiszem.
– Nocsak! Eltűnt a kisnyuszi?
– Azért nem egészen, de sokkal magabiztosabb lettem. Tudom, hogy még csak most jön a neheze. Ez alatt az egy év alatt, amíg még fogják a kezem, fel kell építenem magam. Azzal fogom kezdeni, hogy felkeresem Rúzsa Magdit. Nagyon közel érzem magamhoz. Elénekeltem két dalát a műsorban, és ő a Facebookon kiposztolta őket az én előadásomban. Nagyon jólesett. De szinte minden énekes, akitől dalt választottam, örült. Visszahallottam, hogy Polyák Lilla egy koncertje előtt megkérte a közönségét, hogy szavazzanak rám. Pásztor Anna pedig még a bébivel a hasában hallotta Márti dalát tőlem, és állítólag nagyon boldog volt. Esztergályos Cecília a dal hatására festett is egy képet, és elküldte nekem.
– (Mutatja a festményt a mobilján) Gyönyörű! Hova fogod lógatni?
– Már keresem az új albérletet. Szemezem egy lakással, csak nem akarom elkiabálni. Anyu ebben is rengeteget segített.
– Most, hogy „milliomos” lettél, mire fogod költeni a pénzed?
– Először is lecserélem a ruhatáramat, és végre veszek egy igazi parfümöt, mert az eddigiek mind a kínai piacról származtak. A legnagyobb vágyam azonban nem a pénzzel függ össze. El szeretnék menni a barátaimmal nyaralni! Boldog vagyok, hogy egyikük sem fordult el tőlem, sőt egy emberként biztattak végig. Pedig én rosszul voltam a gondolattól is, hogy a műsor alatt nem tudok rájuk figyelni. Nincsenek nagy igényeim, csak ide, Horvátországba mennénk. A lényeg, hogy együtt legyünk!
Danics Dóra fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
|
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
