A hír: Több mint százezren írták alá a világhálón a petíciót, amely követeli, hogy „a veszélyes, elővigyázatlan, destruktív és drogozó Justin Biebert vigyék a határra, és vegyék vissza tőle az amerikai tartózkodást lehetővé tévő zöldkártyát”. Az aláírók szerint a kanadai állampolgárságú énekes „nemcsak a biztonságunkat fenyegeti, hanem rossz hatást gyakorol az amerikai fiatalokra is”. A petíciót egy A.J. monogramú detroiti lakos indította a múlt héten. Az aláírásokat az amerikai elnöki hivatal We The People elnevezésű honlapján gyűjtik, ahol bárki bármilyen kérdésre megpróbálhatja felhívni az elnök figyelmét. A Fehér Ház kötelezte magát, hogy foglalkozik minden olyan felvetéssel, amelyhez legalább százezren csatlakoznak. Határidőt azonban nem szabott magának, így akár évek is eltelhetnek, míg döntenek például a kanadai tinisztár „sorsáról”. Barack Obama egyelőre nem reagált a popsztár kitoloncolását követelő kezdeményezésre, indult ugyanakkor egy ellen-aláírásgyűjtés, amely az hangoztatja, hogy „Justin Bieber is emberi lény, aki követ el hibákat, de a ti segítségetekkel megváltozhat”. A balhés énekes a közelmúltban többször is összetűzésbe került a törvénnyel, legutóbb azért tartóztatták le, mert alkohol és kábítószer hatása alatt, jogosítvány nélkül száguldott versenyt nyitható tetejű Lamborghinijével a floridai Miami utcáin, egy szomszédja pedig azzal vádolta meg, hogy tojással dobálta meg a házát, „jelentős” anyagi károkat okozva.
 |
| Justin Bieber és Stephen Haper kanadai miniszterelnök |
Karafiáth Orsolya véleménye: A kis Bieber-gyerek történelmet ír, gondolhatnánk, hiszen maga az elnök foglalkozik vele. De sajnos ettől sem lesz korszakalkotó művész, hiszen már ebben is megelőzték. „Elvis előtt nem volt semmi” – mondta annak idején John Lennon, és elhíresült mondása abban az értelemben is helytálló, ha arra gondolunk, hogy Elvis volt az első csillag, akivel a Fehér Házban komolyan eszmét cseréltek. (Kisebb skandalum már megelőzte belépőjét, ugyanis a fellépést ott – ami minden amerikai előadó vágya – nem vállalta, csak gázsiért, amiből viszont a vezetés így nem kért.) 1970-ben, tehát mikor a Király már komoly drogfüggő volt – bár ő nem tartotta annak magát, holott kőkemény tudatmódosító gyógyszereken és alkoholon élt –, felvetette az őt fogadó Nixon elnöknek, hogy vegyék fel együttesen a harcot a fiatalok züllése és elhatalmasodó drogfogyasztása ellen. A meglepett elnök a buzgalmat a sztár ügynökként való alkalmazásával ugyan nem, de egy tiszteletbeli kábítószer-ellenes ügynöki diplomával azért megjutalmazta. És a depressziós, boldogtalan szupersztár tovább száguldott a kábítószerek segítségétől még hatalmasabbra nőtt szárnyaival a pusztulás felé. Orvosi segítséggel, tehát legálisan.
Hétköznapi emberként nehéz elképzelni, milyen lehet a hírességek élete, mekkora nyomás nehezedik rájuk a csillogás, a vagyon és az állandó kirakatban élés miatt. Nem véletlen, hogy rögtön az első igazi világsztár produkálta az összes tünetét ennek a pusztító hírnév-betegségnek. És az sem csoda, hogy az őt követő sztárok igen nagy részének vannak különféle mentális problémái, amit alkohollal, drogokkal, felelőtlen életvitellel próbálnak oldani, „orvosolni”. Az önpusztítás mint szakmai ártalom része ennek a munkának. Ám míg az ember „csak” saját magát szedálja le, addig a közönség hol sajnálkozik rajtuk, hol kárörvendőn nevet a bulvárhíreket böngészve („na lám, ők sem különbek, mint a szomszéd a kocsmában”), hol könnyeket hullat, mint legutóbb szegény Amy Winehouse esetében. Ám az igazi bomba akkor robban, ha az élet császárai annyira elvesztik a kontrollt, hogy már másokra is veszélyesek lesznek.
Ne menjünk túl messzire, rögtön itt van két hazai példa is! Stohl András ügyét nem kell bemutatnunk: sokan a fejét követelték. A legfrissebb eset Kállay-Saunders Andrásé, aki állítólag szintén szerek hatása alatt verekedett. Ha híres ember követ el végzetes hibát, vagy okoz balesetet, a közvélemény nem elégszik meg azzal, hogy a bíróságra bízza az ügyet, rögtön ítéletet, ráadásul a lehető legsúlyosabbat akarnak. Lindsay Lohan vagy Paris Hilton részeges száguldásai után is erős hangok követelték a leradírozásukat a színről.
Persze jogosan várható el egy neves személyiségtől, hogy példamutató életet éljen, hiszen lehetne arra gondolni, hogy a kiválasztottak szerepe nem merül ki a szórakoztatásban, életükkel is modellként kellene szolgálniuk. De ez a már említett apróságok (extra stressz, bezártság, társadalmi kontroll) miatt szinte lehetetlen. Justin Biebert például határozottan sajnálom: szegény még szinte gyerek, de a szakmában már öregembernek számít, unalmas, már nem az a berobbant tinisztár, aminek indult. Áll a senki földjén, mert nem talált új arcot, új műfajt magának, voltaképpen már csak kapálózik, hogy a hírek felszínén maradjon. Erről nem nyilatkozik, de nyilván tudatában van kicsiségének, és ez kiüti őt. (Gondoljunk arra, hány gyerekszínész – például a szintén botrányhős Macaulay Culkin – ment tönkre attól, hogy felnővén egyszerűen már nincs rájuk szüksége a publikumnak. Ezek tükrében nem meglepő, hogy néha a celebritások egyszerűen elvesztik a fonalat. Persze ilyenkor kellene egy jó testőr vagy felvigyázó, aki behúzza a féket, hiszen nincs szörnyűbb, mint mások életét veszélyeztetni a saját idegbajunk miatt. Ezek az emberek ezt ki tudnák fizetni. Nem lenne nagy ár a többiekért.
