A tűzszünet dacára csütörtök reggel újra összecsaptak a tüntetők és a rohamrendőrök Kijevben, a Függetlenség (Majdan) téren. Az Euromaidan Twitter-csatorna jelentése szerint mesterlövészek “vadásznak” a tüntetőkre, többek között az Ukrajna Hotel tetejéről. Ellenzéki hírforrások szerint éles lőszerrel fejre, nyakra és mellkasra célzott lövéseket adnak le. A fővárosi kórház sürgősségi részlegén megteltek a műtők, a belvárosban sorra zárnak be a bankfiókok, evakuálják az ott dolgozókat, kiürítik a pénzkiadó automatákat. A benzinkutaknál hosszú sorok alakultak ki, miután elterjedt a hír, hogy hamarosan bezárják azokat.
Az ukrajnai zavargások kezdetekor még mi is fényképsorozattal üzentük: sokan hisznek a békés rendezésben. Sajnos azóta egyre rosszabb a helyzet. A Majdanon még mindig harmincezren tartózkodnak, és fáradhatatlanul építik a barikádokat. A harcok már átterjedtek több környékbeli utcára is. Az ellenzéki tüntetők a kormánynegyedet, míg a belügyi egységek katonái a Függetlenség teret ostromolják. Legalább harmincöt ember vesztette életét, több mint ötszázan megsebesültek. A legutóbbi áldozat egy huszonegy éves lány, Oleszja Zsukovszkaja, aki vöröskeresztesként a sebesültek ellátásában segített, amikor meglőtték.
 |
| Fotó: MTI/Beliczay László |
Eközben európai vezetők – Laurent Fabius francia, Frank-Walter Steinmeier német és Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter – tesznek kísérletet arra, hogy tárgyaljanak az ukrán elnökkel, Viktor Janukoviccsal, hogy rendeződjön a helyzet.
De mit élnek át azok, akik maguk is harcolnak, vagy épp alig várják, hogy épen viszontlássák szeretteiket? Kijevieket és hozzátartozóikat értünk el telefonon, ők mondják el, most milyen a helyzet a leginkább érintett városrészekben.
“Félnek, de mégis buzog bennük a vágy”
Mikola Bondarcsuk, harminchat éves színházi szakember szerelme miatt költözött Budapestre Kijevből, de idős szülei, bátyja és barátai most is ott élnek. A szülők a Majdan tértől tíz percre laknak, és mivel hetvenévesek is elmúltak már, nem merik elhagyni a lakásukat. A fiú azt mondja, óránként bejelentkezik a legjobb barátainál és a családjánál, hogy tudja, minden rendben van-e velük. “A haverjaim ott vannak a Majdanon, visznek be ruhákat, ennivalókat, mikor mire van szükség. Mindannyian családosok, és igen, félnek, de mégis buzog bennük a vágy, hogy most tényleg lehet változtatni a dolgokon. Nem akarják a többieket sem cserbenhagyni. A legnagyobb baj az, hogy nincsen fegyverük, pedig arra nagy szükségük lenne.” Mikola azt mondja, nincsen garancia semmire, tegnap egy újságírót öltek meg a barátja szeme láttára. Az a hír terjed a tüntetők között, hogy a telefonjaikat lehallgatják, nézik az internetet is, és akit tudnak azonosítani, annak a családja sincs biztonságban – mondja Mikola. – A szüleimhez is vitettem fel ételt, biztos, ami biztos.” A városba bejutni állítólag nehezebb, mint kijutni, az összes belépő autót fegyveresek ellenőrzik, így próbálják megakadályozni, hogy a forradalom központjához, a Majdanhoz bármit eljuttassanak.
“Éjjelente három órát alszunk”
Jevgenyij Kuzmics-Jancsuk harmincnégy éves kutató két napja őrzi az egyik betegsátrat. Az elmúlt hónapokat kisebb-rövidebb megszakításokkal a Majdan téren töltötte. “Barikádot építünk, és mindenhol segítünk, ahol szükség van ránk. Éjjelente három órát alszunk. Nappal viszonylag nyugalom van, éjszaka viszont megváltozik a város. Azon a nyugodt belvárosi részen, ahol én is lakom, a múltkor fegyveres, civil ruhás alakok lövöldöztek. Nem rendőrök, mert nekik – a hivatalos álláspont szerint – csak gumilövedékük van, ezeknek viszont gépfegyverük. Éjszaka vandálok és bűnözők garázdálkodnak, akiket a rendőrök védenek, és még fizetnek is – úgy hallottuk. Az itteni cégek és hivatalok bezártak, a környékbeli iskola és óvoda is. A Mihajlovszkij-kolostorból menedék és kórház lett, de nem ez az egyetlen ideiglenes ételosztó-, szálláshely és kórház. A sérülteket inkább ide szállítják, mert a kórházban önkéntesként dolgozó ismerőseim mesélték, hogy a rendőrök a múltkor is bementek, és szó nélkül elvitték onnan a sebesült tüntetőket. Az elmúlt 24 óra nagyon kemény volt, de most úgy érezzük, kisebb győzelmet arattunk. Reménykedünk…”
 |
| Fotó: MTI/EPA/Alekszej Furman |
“Innen nincs visszaút”
Irina Ganzsova huszonnégy éves informatikus többször vitt már ételt és gyógyszert az utcán lévőknek, de azt mondja, a mai összecsapás után már nem mer kimenni, a szülei is féltik. Sírva beszél a telefonban. “Tehetetlennek érzem magam. Egyre rosszabb és rosszabb: innen nincs visszaút. Az emberek azt remélték, hogy Európa segít, hiszen mi is európaiak vagyunk. De mi itt Kijevben úgy érezzük, hogy Európa hallgat, és magunkra maradtunk. Tudjuk, hogy nincs más, nem lehet más a vége, mint hogy győzzünk. Küzdünk, hogy Ukrajna Ukrajna maradhasson.
Most nem járok dolgozni, a főnököm nem akarja, hogy bejöjjünk a belvárosba. Ő is a Majdanon van. Korábban én is annyi időt töltöttem kint, amennyit csak lehetett, bár a katonák kordonán szinte lehetetlen átjutni, hiába akarnak sokan ételt, gyógyszert odavinni. Pedig a Majdanon az emberek védtelenek, nincsenek fegyvereik. És most már nemcsak az ott lévőkre lőnek, hanem azokra is, akik segíteni próbálnak nekik. Orvosokat is ölnek.
A templomokból kórház lett: a Majdanról ide hozzák az embereket. Nincs felszerelésük, de képzett orvosok dolgoznak itt. Nem merik a sérülteket a kórházba vinni, mert ott az orvosoknak jelenteniük kell az emberekről. Emiatt a rokonok sem mernek látogatni. A végén marad az imádság.
A belvárosban bezártak az üzletek és az irodák, de a külkerületekben zajlik az élet, mint korábban. Közben mindenki aggódik. Még most sem hisszük el, hogy lőnek ránk, hogy látjuk, amint emberek halnak meg, fiatalok és idősebbek együtt. Elképzelni sem lehet. A barátaimmal próbáljuk egymást felvidítani, bátorítani. Próbálunk a szebb jövőre gondolni, és hiszünk benne, hogy egy nap valóság lesz. Addig harcolunk.
Akik lőnek ránk, ők is ukránok. A bátyám a másik oldalon áll, katona. Már régebben eltávolodtunk egymástól, nem tudom, mi van vele. Most végképp távol került. De nem tudom, mit mondanék neki, ha látnám, és mit tenne ő, ha látna. Nem tudom, tudja-e, hogy szeretem.”
