A nyuszitartás okozta sok öröm mellett előfordulnak problémás helyzetek is. Nem elég az összebogyózott lakás, a zsinórharapdálás (már háromszor nem volt nálunk emiatt internet, szinte összedőlt a világ!), a megrágott ajtófélfa, székláb és társaik, még az élelmezéssel is meggyűlt a bajunk.
Állítom, nem a mi hibánk, de a nyuszink nem szereti a karalábét, csak a levelét. Ahhoz viszont, hogy kisállatunknak mindig legyen friss zöldje, egész hektárnyi karalábéültetvényre lenne szükségünk. Hát, ez sajnos nincs. Mit tesz tehát az egyszeri nyuszitartó? Bemegy az útjába eső első multiba, és egyéb vásárolnivalója mellé próbál karalábélevelet is szerezni. Hála a globalizációnak, ezt egész évben megteheti. Érdekes módon egy évig nem is volt ezzel gondunk: összeszedtük a mások által letépkedett karalábéleveleket, ami a kukában landolt volna, és vittük a pénztárhoz, ahol minden ellenkezés nélkül engedték, hogy elvigyük.
Az ám, de egyszer csak az egyik áruházlánc pénztárosai ukázba kapták, hogy a kedves vásárló nem viheti ki a leveleket csak úgy, a maga kedvére. Jó, rendben, ettől kezdve mindig vettünk egy karalábét, és a mellé tettük a már nem kellő leveleket. De sajnos nem tudtunk túljárni a multik eszén! Az egyik bolthálózatnál még zordabb szelek kezdtek fújni, mert már ezt sem engedték meg, a pénztáros hölgy kipakolta a karalábéhoz szervesen nem tartozó leveleket. Hűha, mit csináljunk? Kitaláltuk, hogy ezentúl egy kisebb üzletláncnál próbálkozunk. Ott csont nélkül ment a dolog: heti egy karalábé plusz sok-sok levél.
De mint minden álom, egyszer ez is véget ért. Nemrég ebben a boltban is rám szóltak, hogy ez így nem jó. Mire mondtam, hogy úgyis kidobnák, nem mindegy, hogy elhozom-e? Nem, mert ők a leveleket az állatkertnek adják. Ajaj! Lelki szemeim előtt megjelent egy állatkerti autó, mindennap rója a köröket a városban, és a boltok fonnyadt, kidobott zöldségeit szállítja az állatkerti állatoknak…
Rögvest el is szégyelltem magam, hogy lám-lám, milyen önző is vagyok, szegény, fogva tartott állatok elől viszem el a karalábéleveleket. De hazafelé menet azért csak megszólalt bennem a kisördög. Álljon már meg a karalábés szentmenet! Most a bolt belőlem, a vásárlóból él vagy nem? Nekem kell-e elsősorban kedveznie, vagy nem? Ha meg akar tartani, nem az én alaposan (teszem azt karalábélevelekkel) kielégített vásárlói vágyaimat kellene szem előtt tartania? Nem a kapitalizmus kőkemény napjait éljük mi itt? Vagy még mindig úgy gondolják bizonyos kereskedelmi láncoknál, hogy ők tesznek szívességet nekünk azzal, hogy méltóztatnak nekünk eladni bármit is? Megvenném én csak a karalábéleveleket külön is, ha adnák! Főleg, hogy nem győzzük elajándékozni a sok karalábét, mert családunk egyik tagja sem rajong érte…
Miután hazaértem, meg is osztottam nyomdafestéket épphogy eltűrő gondolataimat nyuszinkkal, és gyorsan mostam neki három levelet. A friss zöldet két napja nélkülöző kedvencünk mint a darálógép látott neki. Ahogy néztem, megfogadtam: egy életem, egy halálom, amíg köztünk vagy, Bogyesz, szembeszállok a lekicsinylő nézésekkel, a morcos pénztárosokkal és a nyúlellenes felső vezetőkkel is. Nem adom fel! A napi betevő karalábéleveleket életem árán is megszerzem neked!
