 |
| Pepe Danquart |
Ez volt az első olyan vetítés, ahol gyerekekkel együtt nézte meg a filmjét?
Nem, már többször is előfordult. A legnagyobb ilyen élményem Olaszországhoz kötődik, ahol egy hatalmas moziteremben egyszerre kétezer hangos olasz gyerekkel együtt néztem meg a filmet. Eredetileg pár százra számítottam, és már az se lenne kevés, és akkor beléptem abba a gigászi, gyerekekkel tömött terembe. Frenetikus élmény volt.
Már jó néhány országba ellátogatott a filmmel. A nézők mindenütt ugyanúgy reagálnak?
A lényegi dolgokban igen. Általában meghatódnak. A társadalmi háttér azért érződni szokott a reakcióikon. Az olasz, a magyar, a német és a lengyel nézők hasonlóan reagálnak. San Franciscóban kétezer zsidó származású nézőnek vetítettük le a filmet, és nyilván ők sokkal hevesebb érzelmeket éltek át közben. A legtöbb gyerek általában a filmkészítés kulisszatitkaival kapcsolatban tesz fel kérdéseket – például hogyan égettünk le egy házat –, míg a magyar gyerekeket inkább a történet érdekelte. A film után főképp a főszereplő fiú film elején látott barátai további sorsáról kérdezgettek, és arról érdeklődtek, hogy mi történt azokkal a srácokkal, akiket visszavittek a varsói gettóba.
A filmet kezdetektől a gyerekközönségnek szánta?
Nem mondanám, hogy kimondottan kisgyerekeknek, mert bizonyos érettség azért kell hozzá, de talán a 12–17 éves generáció a legnyitottabb a befogadására, hiszen ők hasonló korúak, mint a történet főhőse. Könnyen azonosulnak vele. Azt kérdik maguktól a film nézése közben, hogy “Én vajon túlélném ugyanezt?” .
Mit tapasztalt, egy mai gyerek mennyire van képben, ha a holokauszt merül fel témaként?
Nem teljesen ismeretlen számukra, lévén ez volt a XX. század legtragikusabb történelmi eseménye, és az iskolában tanultak róla. Azonban ezek csak a történelem száraz tényei, és nem hozzák közelebb a diákokat a valódi történésekhez. Hiába mondjuk el, hogy négyezer, negyvenezer, négyszázezer, négymillió vagy akár negyvenmillió ember halt meg a haláltáborokban, ezek csak számok maradnak. Egy tragédiát leginkább személyes perspektívából lehet átélhetővé tenni, nem pedig a számok és a történelmi tények nyelvén. Hatalmas ajándék számomra, amikor egy-egy vetítés után a nézők odajönnek hozzám, és megköszönik, hogy elkészítettem a filmet. Jólesik, de mindig emlékeztetnem kell magam, hogy ez nagyrészt Uri Orlev érdeme, hiszen ez az ő története, az ő könyvéből készült.
Egy ennyire kényes igaz történet esetén rendezőként mekkora szabadságot enged meg magának a történet terén? Sokat változott a sztori a könyvhöz képest?
Próbáltam annyira hű maradni hozzá, amennyire csak lehetséges, hiszen mégiscsak olyasvalaki történetét mondom el, aki még mindig köztünk él. Nemcsak a könyvét használtam fel, hanem az egyéb emlékeit is. Rengeteget beszélgettünk, és ezek a történetei szintén gazdagították a filmem. A történések összes valós helyszínére ellátogattam, hogy ihletet gyűjtsek. Nagy elégtétel volt számomra, amikor Uri megnézte a filmet, és azt mondta, hogy 95 százalékban egyezett a saját emlékeivel.
Uri emlékei mennyire voltak megbízhatók? Sok helyütt ki kellett pótolni a “réseket”? Csak azért kérdem, mert ha mondjuk én próbálok visszagondolni tízéves korom környékére, azért elég homályosak az emlékeim…
Ha traumatikus élmények érnek, azt egy életen át magaddal hordod és sosem felejted el. Az emlékek mindenkiben ott rejtőznek, csak sokszor segíteni kell az előhívásukban. Térképeket, fotókat és általunk összegyűjtött történeteket mutattunk neki azokból az időkből, és ezek segítettek az emlékek felidézésében.
A főhőst alakító ikerpárt, Kamil és Andrzej Tkaczot mennyire kellett felkészíteni a korabeli történelemből?
Amint kiválasztottam őket a hétszáz gyerek közül, egyből nekiláttak a tanulásnak. Olyan filmeket néztek meg, mint A zongorista és a Schindler listája, ellátogattak zsidó múzeumokba, sőt még az is kiderült, hogy a nagyapjuk félig zsidó származású, és ő is tudott neki történetekkel szolgálni. A forgatás kezdetére már eléggé képben voltak.
Nehéz holokausztfilmet forgatni ilyen híres elődök után?
Az, és pontosan ezért én a Fuss, fiúra nem is tekintek holokausztfilmként. A filmem inkább a holokauszt következményeiről szól egy ártatlan gyerek szemén keresztül láttatva. Számomra olyan ez a történet, mint a Twist Olivér vagy a Huckleberry Finn, csak éppen a történelem egyik legszomorúbb pontjára helyezve. Ha magam találtam volna ki, mindenki hülyének nézne, de így, hogy valóban megtörtént az eset, nem lehet csak úgy elmenni mellette. Amikor a film végén láthatjuk az öreg Uri Orlevet, akkor döbbenünk rá, hogy ez a mozi nem a történelem híres személyiségeiről, hanem arról szól, hogy az átlagember hogyan élte át ezeket a szörnyűségeket. A filmben nincsenek csatamezők, sem náci jelképek, de a háború mégis folyton jelen van és érezteti a hatását. Gyakran a hétköznapok pillanatai többet elmondanak a történelmi eseményekről, mintha a történelem nagy pillanatait és személyiségeit mutatnánk be.
A film német–francia koprodukcióban készült, pedig jórészt Lengyelországban játszódik és nagyrészt lengyelül beszélnek benne. Lengyelországot nem próbálták meg bevonni?
Próbáltuk, de nem akartak beszállni. Csak spekulálni tudok, de azt gyanítom, hogy nem bíztak abban, hogy egy német rendező hitelesen tud majd elmesélni egy lengyel–zsidó történetet lengyel nyelven. Intézményi szinten ugyan nem segítettek, de sokat forgattunk ott, és az emberek végig nagyon segítőkészek voltak, és nagyrészt lengyel színészeket szerződtettünk.
Nagy segítség volt, hogy a főszerepet nem egyetlen gyerekszínész, hanem egy ikerpár alakította?
Óriási, mivel a gyerekek még nem képzett színészek, és többnyire csak magukat alakítják. Mivel a két gyerek teljesen különböző egyéniségű, így ők ketten egészen más érzelmi skálán tudnak hitelesek lenni. Kamil egy nagyon érzékeny kissrác, így például ha sírni vagy meghatódni kellett, rá volt szükségem, míg Andrzej egy örökmozgó, vagány és kemény gyerek. Ráadásul nekem is van egy ikertestvérem, így én voltam számukra az ideális rendező. (Nevet.)
Fontos volt, hogy a történet happy enddel végződjön?
Igen, mert csak pontosan annyi tragédiát és szörnyűséget akartam bemutatni, amennyit a nézők még képesek elviselni. Nem állt szándékomban, hogy a nézők depressziósan jöjjenek ki a moziból. Ahogy az életben is még a borzalmas helyzetek közepette is történnek néha jó dolgok, így fontos volt, hogy a sötétség mellett a fényt is megmutassam. Fontos volt, hogy a gyerekek is meg akarják nézni a filmemet, márpedig ezt nem lehet elérni egy teljesen lehúzó, csak szomorúságot mutató művel. Az élet mindig megy tovább, és a végén, amikor megmutatom az öreg Urit a családjával, akkor a nézők is láthatják ezt.
Pepe Danquart 1993-ban Oscar-díjat kapott a hétköznapi rasszizmust bemutató Schwarzfahrer című kisfilmjéért, amit itt meg is nézhetsz:
