“Marha jó. A női focit ugye imádom, és most az irónia táblát el kell képzelni itt a fejem mellett. Nem is értem. Vannak annyira szép és gyönyörűséges sportok, amik a hölgyeknek lettek kitalálva. Talajtorna, szinkronúszás, amikor feszes kis úszódresszben kijönnek, nyilván nem a gyakorlatokra kíváncsi az ember, hanem hogy hogy néznek ki a lányok. Hogy ne focizzanak, az egy dolog. De fociedző meg pláne ne legyen egy férficsapatnál egy nő!”
Ezek a szavak hangzottak el nemrégiben a Dodzsem című sportműsor adásában Balogh Tamás kommentátor szájából azzal kapcsolatban, hogy Franciaországban először lesz nő vezetőedző egy másodosztályú profi focicsapatnál. A Polgári Platform a Sportklub vezetőségénél tiltakozott, mint mondják: “Egy európai országban megengedhetetlen ez a beszéd.”
 |
| Helena Costa az első női vezetőedző egy férfi futballcsapatnál |
Mit nevezünk szexizmusnak? Nagyon egyszerűen megfogalmazva: a nemek szerinti megkülönböztetést. Azt, amikor valaki csak azért kerül hátrányos helyzetbe, mert nőnek vagy (igen ritka esetben) férfinak született. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a szexizmus ellen elsősorban a neveléssel lehet küzdeni, de sajnos olykor úgy érzem, durvább odahatásokra és kőkemény szembesítésekre lenne szükség nálunk, hiszen ott tartunk, hogy a többség még akkor sem veszi észre a jelenséget, ha szinte kiszúrja a szemét. Ezért fordulhat elő, hogy a fórumokon óriási indulatok csapnak össze, ahol nyilvánvaló, hogy a többséget nem bántja, ami a nevezett műsorban történt. Pedig a kis párbeszéd üzenete magáért beszél. A riporter mint oly sok férfi szócsöve azt hangoztatja megfellebezhetetlenül és a lehető legtermészetesebb módon, hogy a nők maradjanak csak dekoratív kis lények, ha valamit csinálnak, azt azért tegyék, hogy a férfiaknak örömük teljen bennük. Maradjanak is csak meg a nemük által meghatározott szűk kis terepen, csirkeagyúan, behódolón, ám mindig úgy kinézve, mintha egy címlapról ugrottak volna le közénk. A magyar valóság helyenként undorítóan szexista még mindig. “Ezért miért nem vonulunk az utcára? – kérdezte a barátnőm, miután végignéztük a műsor felvételét – Miért hagyjuk, hogy a hallgatásunkat beleegyezésnek vegyék?” Persze aki megszólal, az rögtön megkapja a maga címkéit: elvakult liberális, feminista, és még sokkal rosszabbak. Igen szellemesnek tartom azt a szállóigét, mely kimondja: “A feminizmus az a radikális eszme, amely szerint a nő is ember.” Aki felemeli a szavát a szexizmus (és mindennemű hátrányos megkülönböztetés) ellen, az nem előjogokat, kitüntetéseket akar, hanem csupán annak az elismerését, hogy például egyenlő munkáért egyenlő bér jár, hogy igenis betölthetnek magas pozíciót bármely nem tagjai, hogy nem az ember neme, hanem a munkakörre való alkalmasság alapján kell valakit egy szakmára alkalmasnak tartani. Tehát, ha valaki nőként alkalmas futballedzőnek, akkor azt a csapattagok és bizonyos médiaszemélyiségek ne kérjék ki maguknak.
Igencsak felhorgadtak az indulatok Balogh primitíven tálalt primitív mondanivalója kapcsán, de számomra a legszomorúbb az volt, hogy a legtöbben még mindig nem értik, mi is a probléma. Olyan vicceket sütnek el, mint: – Mi a kedvenc sportod? – A 200 női mell; beírják, hogy ők tényleg csak a csinos domborulatok miatt nézik például a szinkronúszást. És nem az a gond, ha vonzónak tartunk egy sportolót. (Főleg, hogy sokan közülük rá is lapátolnak erre, és direkt férfipéldát hozok, David Beckhamet és a parfümjét, kozmetikummárkáját – de senkinek eszébe nem jutott megkérdőjelezni alapjaiban David képességeit csak azért, mert a hasa olyan szép kockás.) A sport, főleg a versenysport nem a kirakatnak szól, az vér és veríték, ficam és törés, kőkemény munka. Megkérdőjelezni egy sportolónő teljesítményét, és azt állítani, hogy csak a fenekét riszálja (illetve elvárni tőlük ezt): hát ez a szexizmus, alpári, unintelligens, agresszív dolog.
A műsor mondanivalója dióhéjban annyi, hogy a nők maradjanak csak meg a nekik kitalált sportoknál, és azokat műveljék azon a nívón, hogy a férfiak szexuális képzelgéseinek világába hiba nélkül illeszkedjenek. És úgy tűnik, ilyet nálunk lehet, lehet a nőkről ezen a szinten beszélni. És a műsorvezető társa se jelezte egyértelműen, hogy állj, suttyó vagy, kérlek, fáradj ki a stúdióból. Mert ilyen szavakra csak ezek lehetnek az adekvát válaszok. De úgy látszik, a többségnek oké ez így, elfogadják a múlt századi leosztást, és nőként is csendben asszisztálnak mindehhez… Ám közben nem veszik észre, hogy a statisztaszerep egy macsó társadalomban bizony kikezdi a személyiséget. Ma még csak kevesebb fizetést viszünk haza, aztán majd a lányunk, unokánk már nem is választhatja meg, melyik úton induljon el…
