Félreértés ne essék: minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik lelkiismeretesen végzik a munkájukat, akik nemcsak szakmailag teszik magasra a mércét, de törődnek a gyerekek lelkével is. A lányom osztályfőnökének és napközis tanárának például örök életemben hálás leszek az elmúlt négy évért. A szülők többsége talán ugyanígy van ezzel, de azért nem minden pedagógusnak lehetünk hálásak. Nekik miért mondunk külön köszönetet év végén? De hagyjuk az öncélú filozofálást. Elmesélek inkább egy saját sztorit!
Budapesti általános iskola, negyedik osztály, december. A levelezőlistán a téma az egyik tanár félévi megajándékozása. Akinek (és ebben legalább többé-kevésbé egyetértés van a szülők között) a szóhasználata, a stílusa és a hangereje bőven kimeríti a verbális agresszió összes formáját. A gyerekek félnek tőle, az órákat utálják, a bátrabbak (fiúk, lányok vegyesen) néha megengednek maguknak valamilyen apró lázadást. Felvetem, hogy az érintett tanárnak talán nem kellene ajándékot adni. Hosszú érvelésbe nem megyek bele, hiszen az évek során többször, többen panaszt tettünk az igazgatónál, jó páran beültünk az órára (a gyerekeink kérték, mert “anya, legalább akkor nyugi van”). Szóval, csak vázolom a problémát, hátha azt gondolja a tisztelt szülői közösség, hogy van abban valami, amit mondok. De nem. Huszonnégy családból hatan gondoljuk azt, hogy ez az egész egyáltalán kérdésként felmerülhet. A szavazás összesítése utáni válaszlevélből megtudom, hogy kicsinyes vagyok. (“Összesen 25 forint költséggel jár ez az akció mindenkinek” – írja az egyik SZMK-s anyuka.) Itt nem a pénzről van szó! Az ajándékozást támogatók azzal érvelnek, hogy a pedagógus (állítólag tanári végzettsége nincsen) szakmailag igen magas színvonalon tanít, neki köszönhetünk például egy szuper produkciót az egyik ünnepségen. És hogy mi, szülők meghatalmaztuk a szülői munkaközösség képviselőit, hogy képviseljék a többséget.
A további párbeszédnek nem láttam értelmét, annyit tettem mindössze, hogy megkértem a gyereket, hogy ne jelentkezzen az ajándék átadására, mert én nagyon nem értek egyet ezzel, és gondolom ő sem, ne legyünk álszentek. (“Na de anya, mit képzelsz te rólam, most komolyan?”)
És eljött az év vége, a téma ismét napirenden, de már nem kérdés, hogy mindenki kapjon-e ajándékot. Ez mostanra magától értetődő (az egész osztály nevében ugye). Egy felsorolás érkezik a levelezőlistára, benne részletesen, hogy kinek mit veszünk a közös osztálypénzből. Az említett tanárnak például egy italkülönlegességet… Történik ez azok után, hogy az egyik gyereknek egy hónapja az illető akkorát csapott a kezére, hogy a fiú délután vöröslő kézfejjel ment haza. (Az apja pedig meg sem állt az igazgatói irodáig, nem mintha sok értelme lett volna panaszt tenni.)
Amit nem értek, hogy miért nem volt evidencia egy kifejezetten értelmes szülői közösségnek az, hogy még ha el is fogadjuk amolyan íratlan szabályként, hogy “illik” valamilyen kedvességgel elbúcsúzni év végén, azért akadnak kivételek…?
Tudom jól, hogy mennyire alulfizetett a szakma. És hálából sem szokott hiány lenni nálam, tényleg. De meggyőződésem, hogy automatikusan nincs olyan, hogy “jár” mindenkinek, függetlenül attól, hogyan bánt, hogyan viselkedett a gyerekekkel. De lehet, ez a hozzáállás az igazságtalan, és nekem kell átértékelnem a véleményemet.
