Havi ötvenezerből éltünk, hogy ki tudjuk fizetni a lombikot

Alsószentmárton, ez a szinte kizárólag romák lakta falu Pécstől harminc kilométerre fekszik. Egy vályogházat találunk a cím alatt, az udvarán építkezés nyomai. A tornácon félkész fürdőszoba, az előszoba zsúfolásig tele segélyből származó gyerekruhákkal, bébitápszerrel, pelenkacsomagokkal. A babákat a ház egyetlen felújított szobájában találjuk, délelőtti álmukat három ember őrzi: édesapjuk, Petrovics Tibor, valamint a nagyszülők, Petrovics Sándor és Ibolya. Ikerkiságyban fekszenek, fejtől-lábtól. A nagyobbikat Patriknak hívják, a kisebbiket Tibikének. Gyönyörű csecsemők, most ébredeznek, és azonnal mosolyognak.
– Szépek, ugye? – derül fel az édesapjuk arca. – Épp öt hónaposak. Pedig 32. hétre születtek, amikor megláttam őket az inkubátorban, halálra rémültem. Úgy néztek ki, mint két kis veréb, tele csövekkel. Alig voltak negyvencentisek. A feleségemmel hazajöttünk a kórházból, én az egyik sarokban sírtam, ő a másikban. Mi lesz ezekből a gyerekekből? De hadd kezdjem az elején…

17 évig vártunk gyerekre!

Tibor, pocakján Patrikkal, elhelyezkedik a fotelban, és belevág a történetükbe. Tizenhat évesen szeretett bele Krisztinába, meséli, egy zöld szemű, fehér bőrű tündérbe – mutat a falon lógó fényképre –, aki belopózott az álmaiba, és többet nem eresztette el. Pedig a lány kilenc évvel idősebb volt nála. Félbehagyta a szakmunkásképzőt, ahol géplakatosnak tanult, és hamarosan egybekeltek. Az anyósához költöztek, egy kis házba a falu végén. Se folyó víz, se kelengye. De kit érdekelt ez akkor? Egyikük se luxuskörülmények között látta meg a napvilágot. Nemsokára megérkezett a katonai behívó, a fiú mélyen vallásos lévén, a polgári szolgálatot választotta. A tiszteletes úr éppen akkor szervezett ingyenkonyhát a faluban – rengeteg itt a munkanélküli –, oda jelentkezett konyhai kisegítőnek. Másfél éven át pucolta a krumplit, aprította a hagymát, ha kellett, mosogatott – nagyon elégedettek voltak a munkájával. Így esett, hogy a polgári szolgálat végén állást kínáltak neki a Szent Márton Caritas Alapítványnál. Héttől háromig a konyhán dolgozott, aztán szaladt haza a feleségéhez…
– Jó gyerek, nem iszik, nem dohányzik – dicséri a fiát az édesanyja, Ibolya, aki közben bejön a szobába két cumisüveg teával. – Annyira sajnáltam, hogy nem jön össze náluk a gyerek – csóválja a fejét. – A többi unokám már rég felnőtt, nekik meg Krisztinával még tizenöt év múlva se volt egymáson kívül egyebük. Nálunk ritkán történik ilyen.
– A feleségem majd’ belebetegedett a kudarcba – folytatja a férfi. – Közben ment az idő, nem volt mire várni. Eldöntöttük, ha törik, ha szakad, összegyűjtjük a lombikprogramra a pénzt. Egy éven át havi ötvenezer forintból éltünk, hogy félre tudjunk tenni. Havonta egyszer megvettük a zsák krumplit, lisztet, babot, zsírt, alkalmanként egy kis csirkeszárnyat, azt ettük. Amikor összespóroltuk a szükséges összeget, bementünk Pécsre, és elvégezték a kezelést. Krisztina meg is fogant, de sajnos hamar elvetélt. Oda lett a több százezer forint! Annyira búnak eresztette a fejét szegény, hogy nem bírtam nézni. Próbáljuk meg még egyszer! Megint összehúztuk a nadrágszíjat…

Ennyi az élet?

Egy bekeretezett fényképre esik a tekintetem az asztalon. A babafürdető flakonok és popsikrémek között Tibor és a felesége, aki az ikrekkel a kezében mosolyog.
– Csak montírozott fotó – sajnálkozik a férfi. – Krisztina soha nem tarthatta a karjában mindkét gyerekünket. Mire Tibike, a kisebbik is akkora lett, hogy kivehette volna az inkubátorból, már nem élt. – A férfi mélyet sóhajt, érezhetően óriási lelkierővel próbálja távol tartani magától a tragédia emlékét. Nincs rá idő, energia. Tovább kell élni. – Végül harmadszori nekifutásra úgy tűnt, meg tudja tartani a terhességet – sorolja tovább fegyelmezetten. – Ikreket fogant, és a 32. hétig gond nélkül kihordta őket. Mondjuk egy vödröt sem engedtem megemelni neki. Ágynyugalmat rendelt számára az orvos, rá is szóltam, ha meg akarta szegni. Egyik nap váratlanul elfolyt a magzatvíz. Pánikba esve rohantunk a pécsi kórházba. Van egy kis Suzukink, most jó szolgálatot tett. Krisztinát azonnal betolták a műtőbe, és december 4-én 11 óra 15 perckor megszületett Patrikom, egy perc múlva pedig felsírt Tibike. Nagy volt az öröm! Az egész rokonság ünnepelte az eseményt. Minden másnap látogattuk a kicsiket a kórházban, látni kellett volna Kriszta arcát, amint Patrikot etette. Sugárzott. Tibikét ugye csak simogatni lehetett, mert még lélegeztetőgépre volt kötve… A feleségemet már három nappal a szülés után hazaengedték, azután már csak kötözésre jártunk. De nem érezte jól magát. Egyre csak fogyott, nem volt étvágya, és folyton fájt a feje. December 31-én annyira rosszul lett, hogy kénytelen voltam bevinni az ügyeletre. Megmérték a vérnyomását, elég magas volt, és a doktornő felírt neki egy vérnyomáscsökkentő gyógyszert. Kiváltottuk, hazamentünk, és este ágyból néztük a szilveszteri kabarét. Egyszer csak Kriszta felült, hányni kezdett, és hátrahanyatlott a feje. Vége volt! Nem akartam elhinni. Megpróbáltam újraéleszteni, közben hívtam a mentőket, de már nem tudtuk megmenteni…
Tibornak elcsuklik a hangja… A boncolás hirtelen halált állapított meg, de ő máig nem tud belenyugodni. Biztos benne, hogy orvosi mulasztás történt. Feljelentette a kórházat… A szülei nem engedték vissza a házába, nehogy kárt tegyen magában. Tibor csak lassan szedte össze magát. Január 16-án hazaadták az újszülötteket, de ő egyelőre képtelen volt őket ellátni. A nagymama és a nagypapa éjt nappallá téve tüsténkedtek a kicsik körül, ott is aludtak a sógora házában. Ránézek a nagymamára. A kiságyat támasztja, és elfogódottan hallgatja a fiát. Ősz, idős asszony, a szeme sarkában ráncok, de a tekintete élénk. Nem látszik rajta, hogy kimerült.
– Pedig alig aludtam két órát! A gyerekek éjszaka is esznek, ha felsírnak, már futok, készítem a tápszert. Olyanok nekem, mintha a sajátjaim lennének! – néz rá melegen Tibikére. – Ha tudnám, meg is szoptatnám őket – és nyom egy puszit a baba képére, akit a nagyapja tart a karjában.
– Sokat sírok, ha nem látják: mi lesz velük, ha nem bírom tovább? Nemrég műtöttek gégerákkal…

Köszönöm, hogy segítettek

Tibor szerencsére már egész jól belejött a babázásba. Ha éppen nem ügyet intéz, csekkekkel rohangál, vagy fürdőszobát falaz az apjával, ő eteti, pelenkázza a fiait. Nem mondja, néha okoz egy kis fennakadást, hogy csak két keze van, de ezt is megoldja. Múltkor a szőnyegre terített egy takarót, arra helyezte egymás mellé az ikreket, és egyszerre cumiztatta őket, mert Tibike szívszaggatóan sírt, nem bírta kivárni, míg az apja megeteti a testvérét. Az öltöztetés is okoz némi nehézséget, mert sajnos túl nagy a keze, panaszkodik, alig tudja összenyomni azokat az icipici csatokat a rugdalózókon. Hiába, női kezekre gyártották őket. Most azonban valahogy minden összejön neki. Ügyesen bepelenkázza a fiúkat, a nagypapa őszinte csodálatára, aztán elkezdi belekanalazni a paradicsomos bébiételt először Patrik, majd Tibike cseresznyeszájába. Közben fel-felkapja a fotel karfáján megcsörrenő mobiltelefont. Jó emberek hívják, hogy mire lenne még szükségük a babáknak. Tibor nem kér semmit, azt válaszolja, küldjenek, amit nélkülözni tudnak, és hálásan megköszöni az érdeklődést. Ahogy látom, valóban mindenük van a babáknak, a hűtött fográgcsától a trendi cumin át a zenélős nyusziig…

– A védőnőnknek, Dávida Csillának köszönhetjük – avat be a segélyek történetébe Tibor. – Ő egy angyal! Feltette a Facebookra a gyerekeim képét, és kiírta, hogy ikerágyra lenne szükségünk. Erre kaptunk ágyat is, ruhát is, pelenkát is. Éppen jókor, mert Krisztina temetésével végleg adósságba vertem magamat. Meglepett, mennyien segítettek. A Krízis Alapítvány segélyéből sikerült felújítanunk ezt a két szobát apámék házában, mert már majdnem beomlott a mennyezet, és bevezettettem a vizet is. Kalákában készült minden, a falra Tigrist az unokaöcsém festette. Két hónapja költöztem át a sógoroméktól ide – a saját házamat odaadtam valakinek, mert úgy éreztem, nem tudnék az emlékeim között élni –, akkor aztán úgy ahogy megnyugodtam… Most már csak azt érzem, hogy nagyon rossz egyedül…
Tibor ezt mintha már csak magának mondaná. Közben a babák jóízűen elszunnyadtak, egyik a nagyapa kezében, a másik az apja hasán. Két férfi a vártán. Szokatlan csendélet. Majd óvatosan ágyba fektetik a kicsiket, és Tibor csendesen kikísér bennünket. Most látszik csak, mennyire fáradt. De bírni fogja, fiatal még!