Nyári szünet nagyik nélkül

A késői gyerekvállalásnak nemcsak az az egyik következménye, hogy egyre kevesebb gyermek születik, hanem az is, hogy egyre inkább elszakadnak egymástól a generációk. A KSH adatai szerint míg a hetvenes években a nők jellemzően húszas éveik első felében szültek, addig 2009-ben a szülő nők átlagos életkora 29,5 év volt. A folyamat ráadásul még nem állt meg, várhatóan még későbbre tolódik az az életkor, amikor a nők gyerekszülésre vállalkoznak. Ha kicsit számolunk, rögtön azt láthatjuk, hogy ha a nagymama a gyermek születésekor hatvan év körüli, akkor hetven lesz, mire az unokája eléri a tízéves kort, és valószínűleg ebben az életkorban már egyre több egészségügyi problémával kell számolnia, egyre kevesebb terhelést bír – ha egyáltalán életben van még, tekintve, hogy nőknél a várható átlagos életkor hetvennyolc év, a férfiaknál hetvenkettő. De akkor sincs nagyobb szerencsénk, ha ötvenes nagymamával büszkélkedhetünk. Ő ugyanis még javában dolgozik, a munkahelyén most számítanak rá a legjobban, hiszen már felnőttek a gyerekei. Ettől függetlenül persze segíthet, és sokan segítenek is, de csak munka után… ha marad erre még erő!

Egy lapot küld évente

Kár lenne tagadni, hogy a nagymamák még akkor sem mindig lelkesek, ha éppen abban az életszakaszban vannak, amikor ráérnének. Ennek hátterében nagyon sokféle családi konfliktus húzódhat meg. Andrea például azért nem bízza szívesen hároméves kisfiát az édesanyjára, mert a szülei otthon folyton veszekszenek, és amikor a kisfiát hazahozza, a gyerek a játék maciját veri, hogy kijátssza magából az élményeket.
– Egy-egy délutánra otthagyom Csabit, de többre nem szívesen. Egész hétre biztosan nem, holott nagy segítség lenne számunkra. Van viszont egy csodálatos pótnagymamánk, akit bármikor megkérhetek, akire számíthatok, aki mindig jön, ha szükségem van rá. Igaz, fizetni kell neki, nem úgy, mint egy igazi nagymamának. A nyár is így zajlik majd, mivel Csabit most kezdtem el beszoktatni az óvodába.

Ildikó azonban sehogy sem tud a “nagyszülőtlenségbe” belenyugodni. Csakhogy ő nem fizetett bérnagyit szeretne, inkább egyfajta fogadott rokoni kapcsolatot, ami nem fejezhető ki pénzben, mert a szeretetadásról szól.
– Nekünk nyáron egyébként könnyebb, mert tanár vagyok, és ilyenkor szabadabbak lehetünk, a gyerekeimmel tölthetem az időt. Mégis, ez az időszak volna a legalkalmasabb arra, hogy a fiúk “nagymamázzanak”. Csakhogy nincs kivel, és egyre jobban érezzük ennek hiányát. A nagyobb gyermekem, aki most kilencéves, még emlékszik néhány nagyszülős élményre, de a kicsi, aki éppen most lett négy, gyakorlatilag nem ismeri a nagypapa, a nagymama fogalmát.

Az anyósom egyáltalán nem tartja velünk a kapcsolatot. Amikor a kisebbik fiam megszületett, aki gömbölyű volt, formás, annyit sem mondott rá, hogy szép, hogy gratulál… Nem hozott neki egy kis cipőcskét sem, és azóta sem hiányolja az unokáit. Otthon ül, és keresztrejtvényt fejt, nézi a tévét. Egy lapot küld évente a gyerek születésnapjára, és ezzel elintézettnek gondolja a kérdést. Az én szüleimnek a mindene volt a család, az unokák, édesapám azonban már sajnos nem él, édesanyám pedig maga is ápolásra szorul, a nővéremmel ketten gondozzuk. Az évek során többször próbálkoztunk a lakókörnyezetünkben, hogy találjunk valakit, de kivétel nélkül minden nagyijelölt első kérdése az volt, hogy hány forintos óradíjat tudnék fizetni… de én nem ezt a fajta kapcsolatot keresem. Inkább olyasmit, amit más tart össze, amiben aztán mi is segítünk majd, ha egyszer szükség lesz rá. Nekünk kimaradt az életünkből az, hogy a nagyszülők támogassanak bennünket, és a gyerekeim sem tudják, mennyi mindent adhat egy nagymama, egy nagypapa, a szeretetük, a bölcsességük, egy-egy közös palacsintasütés, kertészkedés a veteményesben. Még reménykedem benne, hogy van olyan kedves, gyerekszerető, még valamilyen szinten aktív idős ember, akiknek viszont unoka nem jutott az élettől, és örülne két kifejezetten aranyos, értelmes, kedves kisfiúnak és szüleiknek.

Van is nagymama, meg nincs is

– Nálunk elvileg ideális a helyzet – meséli Rita –, mind a négy nagyszülőre számíthatunk. Mindössze az a probléma, hogy vidéken laknak, az enyémek Kaposváron, a férjeméi Szombathelyen, meglehetősen távol Budapesttől. A gyerekek egy-egy hetet töltenek náluk, a fennmaradó időben van egy hét iskolai tábor, és mivel mind a két fiam sportol, ezért ők egy-két hétre edzőtáborba is mennek. Mi is elmegyünk két hétre valahová nyaralni, de még így is marad néhány megoldatlan hét, amikor le kell őket foglalni. Ilyenkor valamelyik fizetett tábort választjuk. A kislányomat azonban még nem küldeném ottalvós táborba, hiszen még óvodás. Fordító vagyok, azt is mondhatnánk, hogy szerencsém van, mert sokszor otthon dolgozom, velem lehet a lányom. De ez korántsem ilyen egyszerű, mert miközben én dolgoznék, ő valami egész másra vágyik, és ebben szétszakad az ember. Mire eljön a szeptember, iszonyatosan elfáradok.
Vagyis kemény feladat a nyár megszervezése a családok többségének. A tehetősebb szülők gyerekei ez esetben egyértelműen jobb helyzetben vannak, válogathatnak a táborok közül, és a szüleiknek sem kell feltétlenül végigdolgozniuk a nyarat. Az átlagnak azonban egy-két tábornál többre biztosan nem futja, és az anyukák ilyenkor a legkülönfélébb helyeken elegyednek diskurzusba arról, ki mit is csinál a gyerekkel a nyári szünet idején. Zsuzsival például az uszodában váltottunk néhány szót erről, amikor épp edzésre vitte a lányát. Elmesélte, nyáron is ide járnak majd, mert a szünetben működik itt egy kiváló pedagógusokból álló csapat. A kis Annának ugyan már nagyon elege van az úszásból, de muszáj mennie, mert anyának dolgoznia kell, és ez a tábor viszonylag megfizethető, ráadásul közel van.