Segíthetek valamiben?
Korábban érkeztem egy találkozóra, ezért beugrottam a legközelebb eső üzletbe, történetesen egy műszaki áruházba. Az idő elütésén kívül semmilyen más cél nem vezetett. Nyár lévén szezonja van az epilátoroknak, elkezdtem hát nézegetni ezeket. Azaz csak kezdtem volna, mert ahogy odaléptem, már meg is érkezett két, talpig az egyik forgalmazó cég logóját ábrázoló szettbe öltözött lány azzal, hogy segíthetnek-e, és már kezdték volna mondani, melyiket lenne érdemes választanom. Egyébként annyiféle van, hogy lehet, nem is jönne rosszul a segítség, de egyértelmű, hogy náluk a lehetőségek egy márkára szűkülnek, valószínűleg annak is egy-két megadott modelljére.
De velük még mindig jobban meg tudtam volna vitatni a dolgot, mint azzal az igen készséges és lerázhatatlan középkorú férfi eladóval, aki akkor akart segíteni, amikor a sajátomat vettem anno. Szerencsére felkészülten mentem, tudtam, milyet akarok, de még így is roppant módon zavartak az észrevételei: “Nézze, ez másmilyen anyagból van, biztosan kevésbé fáj.” Mivel számára nem szükséges az ilyesmi használata, egyértelmű volt, hogy nem tudhatja, ez semmiképpen sem egy fájdalommentes műfaj, de ezt nem kívántam vele megvitatni. Mint ahogy az “ehhez több alkatrész van, amik… öö biztos sok mindenre jók” (igen és persze dupla annyiba is kerül), megjegyzésre sem reagáltam, viszont már erősen gondolkodtam, hogy inkább kimegyek a boltból, és majd máshol vásárolok. Ismét egy kéretlen segítő.
Adhatom a nagyobbat?
Az még a jobbik eset, amikor az ember pontosan tisztában van vele, melyik termék való neki, az eladón pedig látszik, hogy nem érdemes hallgatni rá. De mi van akkor, ha roppant megnyerő, jóindulatúnak és hozzáértőnek tűnik, ráadásul pont tanácsra szorulnánk? Egy idősebb ismerősöm kapott egy számítógépet, és úgy döntött, megismerkedik az internet világával. Fel is kerekedett, hogy előfizetést kössön. Ügyesen kiválasztott egy elfogadható árú csomagot, pedig nem nagyon tudta, mi micsoda. Azonban mielőtt aláírta volna a szerződést, az ügyintéző kedvesen figyelmeztette, hogy a másik csomag sokkal többet tud ám, gyorsabb, megbízhatóbb… A legjobb az egész piacon. Ki ne szeretné magának a legjobbat? Azt választotta. Mivel hűségidős, azóta is a “legjobb” és persze a legdrágább csomagja van, amit egyáltalán nem tud kihasználni.
Kereshetem majd telefonon?
A banki ügyintézőket gyakran szidják, amikor éppen tömeg van, és sokat kell várni. Pedig ők általában nem tehetnek róla, hogy lassan megy a folyamat, precíznek kell lenniük. Legalább tőlük nem kell tartani, hogy bepaliznak valamire – gondolná az ember. Nemrég egy nem túl magas összeget akartam elhelyezni a bankszámlámon. Mialatt beütöttem a kódomat, a hölgy kedvesen megkérdezte: “És minden hónapban meg tudja takarítani ezt az összeget?” Ezen kicsit meglepődtem, kevésbé személyes témát is választhatott volna, ha csevegni akar – gondoltam –, ráadásul miért olyan biztos benne, hogy megtakarítottam, az is lehet, hogy most találtam a bank előtt… Nem volt időm tovább folytatni a gondolatmenetet, mert jött a következő nem várt kérdés: “Van saját lakása?” Na ez már tényleg a mégis mi köze van hozzá? kategóriába esik. Egy kimért “miért?” hatására végre eljutunk a végkifejletig, miszerint van egy lakástakarékossági program, amibe havonta megadott összeget kellene befizetni, és “az mennyire megérné nekem”. A kösz nem, vagy a jól van, most már hagyjon békén helyett udvariasan azt feleltem: “majd meggondolom”. Ő pedig feltette az utolsó kérdését: “Hívhatom majd telefonon az ügyben?” A már nem udvarias, de még nem is bunkó “Nem, ne hívjon!” válaszom hatására pedig kissé sértődött arcot vágott, de azért még rám erőltette a névjegykártyáját, mielőtt elköszöntünk volna egymástól.
Szoksz vagy szöksz?
Ezek a helyzetek annyira idegesítőek tudnak lenni, hogy sokszor legszívesebben egyszerűen levonnám a következtetést: két tábor létezik, a gonosz, erőszakos eladók/ügyintézők, és a szegény, szerencsétlen vevők. Persze nem így van. Ez is csak egy munka, a rámenősségük pedig legtöbbször nem belülről fakad. Sokan jutalékos rendszerben kapják a fizetésüket, vagy fix bér mellé tranzakciónként. De olyan is előfordul, hogy egyszerűen csak ezt várják el tőlük, legyenek aktívak, különben jön valaki más, aki “jobban dolgozik”. Ráadásul létezik egy másik oldal is. Zavaró, hogy mindig a nyomunkban loholnak, és rá akarnak beszélni valamire, de az sem lenne sokkal jobb, ha mindenhol csak a lábukat lógázó, oda sem figyelő, mogorva hoszteszeket, eladókat és ügyintézőket látnánk, mert erre is akad példa. (Mondjuk, én el tudok képzelni egy kellemes középutat.)
A vezetők döntése, hogy fontosabb-e egy “nagy üzlettel” jól lehúzni az ügyfelet, vagy arra hajtani, hogy visszajöjjön. Sajnos félő, hogy lassan akár az időt beszélgetéssel elütni kívánó utastársunkra is inkább rákiáltunk: “Nem veszek semmit!”, hiszen megtanuljuk: aki kedveskedik, akar valamit.
