Egy plázában történt: betértem nadrágot vásárolni, mert az előző elég viseltes volt, és kivágta otthon a nejemnél a biztosítékot. Bementem egy “márkás” boltba. Szólt a tuc-tuc zene, persze csak azért, mert a zenére a szervezetünk is reagál, jobban elkezd verni a szívünk, és felpörgünk, ami bizonyítottan serkenti a vásárlókedvet. Mintha egy divatlapból léptek volna ki az eladók, mindenki rendkívül trendi volt. Rám néztek, és mivel én nem vagyok egy divatos fazon, lenéző pillantással illetettek. Egy üdvözlés már sajnos nem fért bele.
Elég magányosnak éreztem magam a brutális mennyiségű ruha között, s mivel a mai férfidivat kezd nőivé válni, meg sem találtam elsőre a férfinadrágokat. Az eladók látták ugyan, hogy egyedül kóborolok a női ruhák között, nem jutott eszükbe, hogy megkérdezzék, tudnának-e segíteni esetleg.
Amikor végképp azt éreztem, hogy csak egy nincstelen nézelődő vagyok az üzletben, hangosan odaszóltam az eladóknak, hogy elnézést, kiszolgálna engem valaki esetleg? Ebben a pillanatban öt megvető pillantás kereszttüzébe kerültem. Az egyikük megszánt engem és odajött.
– Miben segíthetek?
– Elnézést, nem ismert meg engem? – kérdeztem mosolyogva
– Nem, ne haragudjon! – válaszolta az eladó
– Akkor hadd mutatkozzam be! Én a vevő vagyok! – mondtam széles mosollyal
Az eladó is elmotyogta a nevét, és megsemmisülve állt előttem, hirtelen egy törpeméretű, szeld ember lett belőle. Készségesen kiszolgált engem, majd nagyon udvariasan kikísért a bejárathoz.
Búcsúzóul adtam egy jó tanácsot még neki: Hölgyem, ön az én cégemben ilyen hozzáállással nem dolgozhatna. A saját jól felfogott érdekében változtasson ezen a hozzáálláson, így én is szívesebben veszek itt egy méregdrága nadrágot, ön pedig jövő hónapban is kap fizetést! – majd udvariasan távoztam.
