Nusi néni kiabál. Kiabál, mintha csak a világvége jönne. Nyakában zsinór, a zsinór végén szobakulcs, a szobakulcs a zárban, Nusi néni meg ezek között kifeszülve, halálos rémületben. A nővér kiszabadítja, ma is. Egy perc múlva csönd. Nusi néni olyan, mint a csipke, egészen áttetsző és finom. Talán észre sem venném, ahogy már kerekes székében ül mozdulatlan, a faliújság alatt, ha nem szólnak: ő az ott, a “nevezetes” 103 éves lakó. Mindenkije meghalt. Legalábbis úgy emlékszik.
“Az élet? Az jó ám! – mondja lassan, mikor a fiatalság bugyuta kérdéseit felteszem. Vékonyka, halvány hangja úgy cseng a szép aulában, akár valami mesehősé. – De egyedül lenni, az borzasztó… Néha, reggel, elgondolkodom egy pillanatra. Felkeljek én még egyáltalán? De akkor mondom magamnak: Nusi, te jöttél ide, miért vállaltad el, ha nyavalyogsz?! És itt minden nagyon jó.” Csupa hála a hangja. Ez a Kamaraerdei Idősek Otthona “C” épülete, az emelt szintű ellátottak lakhelye. A havi díj 160 ezer forint.
“Tudja, én férfianyagszövő voltam… Vagy ilyesmi. Szép szakma. De a szeretet, ami volt, csak az érdekelt engem. A férjem is szép volt, gyönyörű, barna hajú ember. Csak ült úgy azon a zsámolyon, a cipőjét levette, felvetette a lábát, és olvasott, míg égetni nem kezdte a szemét a huzat.” És Nusika hunyorog egyenesen a levegőbe.
Nézi a sötét férfit, a zsámolyt, meg önmagát, hosszú, barna hajával, feszes homlokával, húsleves illata tekereg közéjük…
“Meg a kisgyerek… A kisfiam. Vittük őt is mindenfele. – Gyengén ellegyinti kezével a képet. – Nem tudom, hol van. Eltűnt, mióta meghalt az apja…” Hagyja, hogy peregjenek vékony bőrén a könnyek, csak néhány csepp. Ő is szűkmarkú a könnyekkel, mint általában az öregek. Közelebb hajol, és mintha csak bocsánatot kérne, suttogja: “De szép életet éltem, és ezt én nem tudom elfelejteni. Sok mindent elfelejtek, de azt a sok szépséget nem tudom…”
Nusika újra beleolvad a mozdulatlan, fehér csöndbe. Aztán még utánam szól: “Tudja, én soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen vén trotty leszek!” – fehér alig-kezeit összecsapja, apró arcán őszinte a döbbenet.
Ezt soha nem gondoljuk. Ahogy itt sem gondolta volna senki. Sem a volt sakknagymester, sem a hajdani vállalatigazgató, sem a telefonos kisasszony, sem az írnok, sem az elmeorvos, senki. Nem gondolták volna, hogy ez ilyen lesz 50-60 átdolgozott év, megharcolt és megharcolatlan csata és háború után, amikor összegezni kellene, elszámolni, elvarrni. És persze mindennek ellenére főképpen és továbbra is. Élni, amikor a legnagyobb kapaszkodó az a millió apró megszokás és ragaszkodás, egy asztalterítő a kredencen, egy váza a sarokban, a tegnapi kenyérnek való, piros tál a hűtő tetején, az otthon, akkor őket mindebből kitépik. Hogy nekik ez lesz a végállomás. Egy állami intézmény, ahol négyszázadmagukkal élnek, többnyire kétágyas, apró szobákban, egy vadidegennel összezárva.
Nett, idős hölgy ül az ágya szélén, szintén az emelt szintű, minigarzonos, szép “C” épületben. A bőre örök selyem, sejthetően férfiak tucatjai hajbókoltak előtte, amikor még friss volt és üde. Botjával idegesen a szemközti üres, kissé dúlt ágyra bök.
“Látja, nem veti be sohasem. Szörcsög egész éjjel, oltogatja a lámpát, a szalvétákat kis golyóbisokba gyűri…”
Polcán csak egy meghajlott, keretezetlen fénykép, egy középkorú nő és egy férfi egy tengerparton, mobiltelefonnal.
Kati néni viszont, aki a normál ellátási szintű “A” épületben él, imádja lakótársát, akit igazi angyalnak mond. Bár ő is szörcsög, de Kati néni szerint aki nem szörcsög 90 felett, az többnyire halott.
Kinn fényes az idő és nyugodt, zengnek a madarak, az otthonhoz tartozó hét és fél hektárnyi óriásparkban elszórva, apró pettyekben üldögélnek a kis öregek. Mintha az Isten eleve oda teremtette volna őket, fástul, madarastul, padostul, csendestül.
Elfogadni az elfogadhatatlant
Egy rózsaszín kislány visít csak a tó mellett, fáradt anyjával hadakozik. Műanyag korona illeg a fején, azt mérgében földhöz csapja. “De éééén tojom a dédit!!!” “Nem tolod! A dédi nehéz. Látod, még anyának is nehéz…” A dédi kerekes székben ül, próbálna hátrafordulni a kislányhoz, de a teste nem engedi, hát csak néz előre, a napfénybe vagy a semmibe, és szorosabbra fogja kezében az uzsonnás zacskót. Benne egy kocka bontatlan Rama margarin.
Arrébb, egy másik kerekes székben szürke hajú néni, feje félrebukva, ölében plüssmackó. A nővér költögeti kedvesen, egy telefont nyom kezébe: “Anna néni, az unokája az, Rotterdamból. Hogy nem tetszett felvenni a mobilt egész nap…” A néni egy ideig csak szorítja füléhez a készüléket, majd elővesz egy textil zsebkendőt, néhányszor könnytelen szeméhez nyomja, azután szól csak bele: “Na, ne zokogj már, kiscsillag! Még élek.”
Egy padon két nő. Egyikük inas, festett fekete, még erő van benne. Ő beszél, indulattal. A másik igen túlsúlyos, zihálva veszi a levegőt, szemei csukva. Mintha nem is hallaná: “…szóval, milyen emberek ezek, a saját gyerekei, bedobják ide, mert az öreg az csak rohadjon meg, pedig milyen életerős nő az, nem való még ilyen halottasházba! Na, már megint jöttek valakiért…” A mentő felé néz, ahogy az ráérősen kaptat felfelé az úton.
Mária is a mentőt nézi, a szemében valami aggodalom és elveszettség. Ő még nem szokta meg, hogy ez itt így megy. Csak három hónapja érkezett. Máriának mindene tiszta és egyszerű. A tekintete, a blúza, a tartása, a barázdái, kezében a zsoltároskönyv, amelyet magához szorít. Könnyeden, fiatalosan mozog. “Hogy érzem magam itt? Még nem tudom… Nehéz éjszakák voltak, mikor megjött a papír, hogy lehet jönni… Meg először, tudja… Úgy szíven ütött, mikor a gyerekek előálltak az ötlettel. Fájt. De én annyira szeretem őket, hogy ha így döntöttek, hát elfogadom. Ők olyan modernek. A vejem is nagyon jó ember, olyan aranyosakat mondott. Hogy csak jót akarnak nekem…”
Zsúfoltak a napjai, irodalmi szakkör, tudományos foglalkozás, kirándulás, meseterápia, filmklub. Megy mindenhova, ahova az otthonban lehet. Mosolyog, az arcán széjjelkeni a könnyeket. “Az elfogadás, az a fontos. Hogy ilyen az élet.”
Szerelem
Erzsébet szobájában nagy a rend. Szemében viharok, ahogy mesél. Mintegy lázálomban zúgunk át az elmúlt kilencvenvalahány éven, betegségek, mentő, vér, orvosok, könny, halál… Színes, apró cukorkák az asztalon, mintha csak bármikor betoppanó vendégeknek kelletnék magukat. De senki sem jön.
“Tudja, én mindig annyira önálló voltam. És most fürdetnek. Öltöztetnek. Hát mi vagyok én így?! Leíratták velem a mentálos nővérkék, mit szeretnék. Azt írtam: »Szeretnék még egyszer 70 éves lenni, és otthon lenni, nem itthon. De mivel már visszafelé nem mehetek, hát csak ballagok szép lassan Kelenföld felé, ahol már nem fog fájni sem testem, sem lelkem.« Igen, ki kell várni, hogy végre vége legyen.”
Hosszú csönd. Egyetlen, nehéz könnycsepp a szigorú arcon.
“Egy szenvedés volt. Én nem szerettem a férjem. Pedig lettek volna mások…”
“Te megeszed ezt a szart?!” – A köntösbe bugyolált úr csattan így fel. Csontjai, mint a madáré, ha a frottíröv szoros ölelése nem tartaná, talán darabokra hullana. Tányérján turkálja a paprikás csirkét. A néni, aki a szomszéd asztalnál ül, nem néz rá, csak a nővérnek mondja finoman: “Ma is csodálatos az ebéd. Anyám se tudott jobbat…”
A legutolsó asztalnál, ahova még épp belocsolja fényét a Nap, ül Juci és Guszti. Kezük egymásén. Nekik is ízlik az étel, ahogyan az élet is. Szerelmesek. Juci szép. Szőke frizurája hibátlan, bőre feszes, mosolya derűs, humora zsenge. Hatvannak mondaná bárki, pedig most 85. A férje 34 éve halt meg, utána senki mást nem akart. Aztán bejött ide, saját elhatározásból, és pár hónap után mellé állították Gusztit a tornaórán… Első kézfogás, első csók, zakatolás a kasban. Ez három éve történt, azóta itt laknak az “A”-ban együtt, egy pici szobában. A többiekkel közös mosdó, vécé a folyosón. De van egy csöpp erkély, ott borozgatnak finom nyári estéken, mesélik egymásnak az első szerelmeket, az utazásokat, mindent. És nevetnek. Juci két keze közé fogja Guszti szemüveges arcát. “Hát, nézze! Látott már ilyen mutatós embert?!”
Sötét hajú bácsi ül az ebéd romjai felett, egykor jóképű férfi lehetett. Szín nélkül mondja, hogy itt nincs nagyon semmi: felkel az ember, aztán jön az ebéd. Egyszer csak felragyog, a hátát kiegyenesíti.
“Tudja, én gimnáziumigazgató vagyok. 45 éve. Aztán ha delegáció megy Moszkvába, oda mindig engem hívnak tolmácsolni, latin, német, orosz, nekem nem okoz gondot. Tudományos előadásokat tartottam, engem a miniszter ezért kitüntetett… – Csönd. – Ketten vagyunk, a versek meg én. – A hangját egyszerre felerősíti, betölti az ebédlőt, ahogy zeng. – …hogy miért mentem el, elfáradt bennem a fájdalom, elalszik, mint a gyermek este, én is vele… de odakünn az öreg kutya csahol, de a szobában csend lesz, csupa rend lesz… én pedig már csöndből, ködből vagyok, ami még bennem botorkál…”
Senki nem figyel. Halkan, visszagörnyedve mondja még: “A kitüntetésem eltűnt a szobámból…”
Visszafordul a tányérhoz, kikanalazza az utolsó falatokat.
Mint a királyok
Kongorácz István cipészmester. A keze nem áll meg, miközben beszél. Így van ez 21 éve, mióta az otthon lakója, s mióta berendezték neki ezt a pici műhelyt. De vállal ruhát, szemüvegtokot, kulcstartót, meg mindent a világon. Pénzt nem kér, neki a munka öröme a fizetség.
“Az én hatalmas vagyonom az egészségem, hogy soha nem ismertem semminemű fájdalmat, se kicsit, se nagyot. Hogy én az életet szeretem, és akarom, megcéloztam a százat is, pedig addig még van öt esztendő! Engem a tenyerükön hordanak az odafenn levők. Nekem minden napra van tervem, célom, és azt én mindig megvalósítom, mert abból születik a sikerélmény. Én futok, kérem, szaladok. Igaz, hogy már csak rövid távon vagyok jó. Minden héten két torna, két jóga. Sport, kérem. Én gyerekkorom óta mindent rendszerrel és mértékkel csinálok.” Egy ragasztott talp készen, jön egy kopott félcipő, melyben elengedett az öltés.
Pár lépéssel arrébb a szobája. Az ajtón színes tábla: Pista bácsi. Büszkén mutat körbe.
“Tessék, gyönyörű erdőre nézek, dalolnak a madarak. Minden kényelem megvan. Beülök a fotelba, ott a tévé, mintha csak moziban lennék. Hozzá kekszet eszem. Úgy élek, mint a királyok.”
Kinn feltámad a szél. Ketten ülnek egymással szemben, egyikük kerekes székben, a másik a padon. Előbbi pillantásra sem méltatja a másikat, csak ül, benne a semmiben, a csönd erős falú buborékában, amelyről minden, ami “most”, visszapattan. Korábban az emelt szintűben lakott, de egy ideje át kellett vinni a demensekhez (súlyos szellemi hanyatlás). A másik, aki még jár, olvas, beszél, most nézi. Nézi elborzadva, szeretettel, gyűlölettel, megbocsátással, félelemmel, reménnyel…
(Köszönöm Szabóné Varga Valéria igazgatónőnek a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét!)
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
