A két vándor úgy tervezte, három hónap alatt eljutnak Lhászába. Számítottak nehézségekre, hiszen Tibet vallási központja, a dalai láma székhelye tiltott városnak számított, idegeneket nemigen engedtek be oda, nőket pedig egyáltalán nem. De ki gondolta, hogy a két hosszú kabátos, fülvédős sapkás vándor egyike egy asszony? Az akkor már ötvenesztendős Alexandra David-Néelt leginkább szegény koldusnak, nincstelen utazónak nézhették mindazok, akikkel találkozott a végül három évre nyúló vándorlás során. A magas hegyek között nem volt nagy a forgalom, de veszélyes banditák miatt többször kényszerültek módosítani az útvonalukat. Így aztán összesen nyolcezer mérföldet tettek meg Lhászáig. Az asszonynak volt egy pisztolya a vállán keresztbe vetett nagy bőrtáskában, de azzal legfeljebb a leopárdokat és a tigriseket tudta távol tartani maguktól. A nehéz terepen elcsigázva bandukolt útitársával, arcát jeges szél sebezte, ajka véresre duzzadt, és eljött az a pont, amikor a bőrcipőjükből főzött leves maradt egyetlen táplálékuk.
Lázadó szoprán
Ez az elszánt asszony hosszú utat tett meg Ázsia szívéig, hiszen Párizsban született 1868-ban, egy teljesen átlagos, bár jómódú családban. A szülőknek meggyűlt a bajuk lázadó természetű lányukkal, aki imádott olvasni, és eltökélte: kalandosabb életet él majd, mint kedvenc írója, Verne hősei. Amikor a család pár évvel később Brüsszelbe költözött, és a kislányt beíratták egy meglehetősen szigorú protestáns iskolába, a gyerek a tettek mezejére lépett, és megszökött. Többször is. Anyja, aki jó néhányszor hozta haza pénztelenül maradt lányát külföldről, abban reménykedett, hogy az akkor még Louise Eugenie Alexandrine nevekre hallgató, amúgy nem túl szép gyermeke hamarosan férjhez megy és megszelídül.
Hiú remény volt. A fiatal nő még a királyi palotában történt bemutatásakor is mindössze egyetlen keringőt táncolt, aztán kivonult a kertbe, hogy értelmesebb elfoglaltságot keressen magának. Hamarosan megkezdte tanulmányait a Sorbonne-on, feminista lett és anarchista. Az embereknek ahhoz a típusához tartozott, akiknek az utazás létszükséglet. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy énekesnő legyen, ráadásul szoprán hangjához egy alkalommal a zeneszerző Massenet is gratulált.
Csakhogy turnézni nem ugyanaz, mint utazni… Alexandra mindig is vonzódott a keleti kultúrához, az egyetemen is keleti nyelveket tanult. Amikor a keresztanyja révén nagyobb örökséghez jutott, nem volt kérdés, mire fordítja. Elindult Indiába. Huszonhárom évesen vágott neki ennek az első, sorsdöntő utazásnak, szent városokat keresett fel, tanítókkal, tanokkal, rítusokkal ismerkedett. Elhatározta, hogy visszatér Ázsiába, arra vágyott, hogy bejárhassa a Himaláját, és magába szívjon mindent, amit csak a világnak ez a része adhat. Pár évvel később mégis egy másik úti célt választott, Észak-Afrikát, ahol megismerkedett egy jómódú vasútépítő mérnökkel, és feleségül ment hozzá.
Philippe Néel azt remélte, hogy tuniszi villájuk kényelme és a kisebb kirándulások kielégítik felesége utazási vágyát, ám ebben tévedett. Végül beleegyezett, hogy Alexandra visszatérjen Indiába, sőt finanszírozta is ezt a vállalkozást. Úgy vélte, egy év múlva viszontlátják egymást, de az újabb találkozásra tizennégy évvel később került sor… 1911-ben kezdődött Alexandra David Néel életének legfontosabb időszaka. Visszatért Keletre, áttért a buddhista hitre, és teljesen ennek szentelte az életét. Három évet töltött egy kis himalájai államban, Szikkimben, részben elmélyült imával, meditációval és a tanítások tanulmányozásával, valamint kolostorok meglátogatásával. Ennek a kis államnak a fiatal maharadzsája támogatta mindenben. Vannak, akik szerint szerelem szövődött Alexandra és az Oxfordban is tanult ifjú Sidkeong Tulku között, de ez nem bizonyos. Az azonban igen, hogy a fiút 1914-ben megmérgezték. Alexandra David-Néel az egyik szikkimi kolostorban találkozott a nála harminc évvel fiatalabb Yongden lámával, akivel életre szóló társak lettek. Együtt utaztak, nemcsak térben, de lélekben is. Az ifjú lámát az asszony Franciaországba visszatérve örökbe is fogadta. Yongden akkor is vele volt, amikor élete egyik nagy vágya teljesült, és találkozott a dalai lámával. A gyötrelmes vándorlás végén ők ketten együtt jutottak el Lhászába is, ahol térdre rogyva az örömtől, alig merték elhinni, hogy valóban a legendás Potala palota ragyogó tetői magasodnak előttük.
A szellem ereje
A franciaországi ház, ahol az időközben lámává lett asszony Európába visszatérve élt, ma múzeum és a keleti kultúra egyik központja. A hely neve Digne, Provence-ban van, és mivel hegyek veszik körül, így valamennyire a Himalája érzetét kelthette Alexandrában és Yongdenben. Ebben a Samter Dzongnak nevezett házban, tekercsek, imazászlók, maszkok és imaszőnyegek között írta sok-sok könyvét Alexandra David-Néel, beszámolva utazásairól, részletes földrajzi és néprajzi leírásokat adva a keleti népekről, és innen indult a fiúval európai felolvasó körútjaira is. Könyveiben is, előadásaiban is a vallási tanokon túl részletesen kitért azokra a spirituális élményekre, már-már mágikus jelenségekre, melyeknek vagy tanúja, vagy hosszas gyakorlás után előidézője lehetett. Olyan jelenségek ezek, melyek az emberi hit és akarat teremtőerejét bizonyították a számára.
Például, amikor az elmélyült koncentráció segítségével valaki olyannyira megemeli testhőmérsékletét, hogy akár ruha nélkül is képes hosszú ideig a fagyban tartózkodni. Egy alkalommal lunggommal találkozott, olyan futóval, aki emberfeletti teljesítményre képes: legyőzve vagy inkább figyelmen kívül hagyva fizikai korlátait, hatalmas távolságokat tesz meg – elképesztő sebességgel. “Láttam tökéletesen nyugodt arcát, semmiféle érzelem nem tükröződött rajta. Szeme tágra nyílt, tekintetét valami távoli, láthatatlan célra függesztette, mely valahol fenn, a végtelen űrben volt. A férfi nem futott. Úgy tetszett, mintha felemelkedne a földről, szökellve haladt előre… Léptei, akár az inga mozgása.” A lámaasszonyt egy alkalommal a kolostorban felkereste valaki, aki mellől nem tágított a saját maga teremtette úgynevezett tulpája. A tulpa a gondolat megtestesülése, ebben az esetben félelmet keltő gonosz szellemhez volt hasonlatos. Alexandra át akarta élni ezt az élményt, hosszas meditációval és gyakorlatokkal létre is hozta a maga tulpáját, egy láthatatlan szerzetest. Látni nem lehetett, de ő tudta, hogy mindig vele van, köntöse suhogását is hallotta. Ám idővel útitársa irányíthatatlan, sőt ellenséges lett, így hasonlóan kemény erőfeszítésekkel megszabadult tőle. Alexandra David-Néel megkapta a becsületrendet és a Francia Földrajzi Társaság aranyérmét, mégis mindig a Himalájába vágyott. Yongden elvesztése nagy csapás volt számára, de nem törte meg. Százévesen még megújíttatta az útlevelét, ám egy évvel később, 1969-ben Digne-ben meghalt. Négy évvel később hamvait – Yongdenével együtt – a Gangeszbe szórták.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
