Tele van a világháló gyors sikert, hatékony önérvényesítést ígérő módszerekkel, könyvekkel, amelyek többsége a túlterheltségben, a rossz időkezelésben látja a problémák lényegét, és megoldásként környezetváltozást ajánl, illetve ügyes technikákat: készítsen kommunikációs sémákat, azokkal válaszoljon a beeső levelekre, mindentudó táblázatokat, azokba rendezze a teendőket… A sikeres személyiség úgy osztja be az idejét, hogy 24 órába 36 beleférjen, a hasznosság elve szerint válogatja meg a kapcsolatait, gazdag, befolyásos, aktív, racionális, (ön)tudatos, határozott. Arról nem szól a személyiségfejlesztő irodalom, hogy az ilyen emberek boldogok-e, de ha azt találták meg a könyvekben, amit kerestek, akkor bizonyára.
Gondok és látásmód
A “sikerirodalom” valóban hasznos és látványos technikákat ajánl arra, hogyan taníthatjuk magunkat önfegyelemre és a teendőink rangsorolására. De mi történik, ha még ezek után sem tapasztalunk átütő változást? Akkor vajon merre keressük az igazi megoldásokat? Kitartóan magunkban, csak kicsit mélyebbre hatolva. De ha tele vagyok tanácstalansággal, mit keressek odabent, kérdezheti most az olvasó. Albert Einstein azt írja: “Az előttünk álló komoly problémákat nem lehet a gondolkodásnak azon a szintjén megoldani, amelyen azokat létrehoztuk.” Ahhoz, hogy más szintre kerülhessünk, meg kell vizsgálni a saját helyzetünket, amelyből az adott nézőpont fakad. Már az nagy előrelépés, ha képesek vagyunk arra a gondolatra jutni, hogy a problémák összefüggenek a látásmódunkkal. A következő lépés elgondolkodni, mivel is akadtunk el: ha igazi szeretet nélküli, netán számomra megalázó kapcsolatban élek, mi tart benne? Ha állandó kapkodásban telnek a napjaim, miért nem tudok rendet tenni? Ha megromlott a kapcsolatom a gyerekemmel, miért nem értjük egymást? Ha több fogyókúrát kipróbáltam, mégsem tudok tartósan lefogyni, miért nincs bennem kitartás? A változás lehetőségét mindig minden helyzetben magunkban hordozzuk, de a legtöbben menekülnek a szabadság és a belőle következő tettek és választások elől – erre figyelmeztet a pszichológus Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című könyvében.
Cselekedni vagy elszenvedni?
Hogyan lehet belül a megoldás, ha belül van a probléma? A kulcs: a nézőpontváltás. Váltsunk paradigmát! – ajánlja főszabályként személyiségfejlesztő kézikönyvében dr. Stephen R. Covey. A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása című művében olyan rendszert dolgozott ki, amelynek segítségével nemcsak a jellemóriások vagy a kiugróan tehetséges emberek képesek a kezükbe venni a sorsuk irányítását, hanem bárki. Mi nehezíti, hogy meglássuk magunkban a megoldást? Az a tükör, amelyet a társadalom elénk tart, azt sugalmazza, hogy a genetika, a neveltetés és a környezet eleve meghatározza személyiségünket, és behatárolja a mozgásterünket.
Csakhogy ez akkor igaz, ha hagyjuk. Azokat csodáljuk, akik nehéz sorsuk ellenére sokra vitték, és szánjuk azokat, akik beleszülettek a jóba, de elpazarolták az örökséget. Mindkettőnek szabadságában állt az adottságaira másként nézni, a lehetőségeivel másként élni, mint azt a helyzete diktálta volna: az egyik teremtett, a másik tékozolt – a lényeg, hogy mindkettő maga döntötte el, miként él azzal, amit alapból hozott. A teremtőerőt ma divatos szóval proaktivitásnak nevezzük, arra az emberre mondjuk, hogy proaktív, aki kezdeményez, él a választás szabadságával, és tetteiért vállalja a felelősséget – nem mutogat vissza sanyarú gyerekkorra, borzalmas szülőkre, még ha voltak is. Látszólag könnyebb nem proaktívnak lenni, mert a reaktív embernek mindig mindenre van mentsége, sosem hibás, és mindig sopánkodhat, hogy ostoba a főnök, lusta a gyerek, unalmas a férj. Proaktívnak lenni nehéz, de az eredményesség – vagyis a megelégedéssel végigélhető élet – legfontosabb feltétele. Aki annak gondolja magát, könnyen ellenőrizheti azzal, ha megfigyeli a megfogalmazásait – hogyan szokott beszélni: “el kell mennem”, vagy éppen proaktívan: “el akarok menni”; “én már csak ilyen vagyok” vagy “másként is hozzáállhatok a kérdéshez”, “nem tehetek semmit” helyett inkább “lássuk a lehetőségeket!” Vagy érdemes átgondolni mindenkinek, szokott-e hosszú perceket, félórákat olyan dolgok feletti sopánkodással tölteni, amelyeken nem áll hatalmában változtatni? Aki igen, az hatalmat ad a külső dolgoknak, megengedi nekik, hogy uralkodjanak rajta. Valahányszor azt gondoljuk, hogy a gondok kívülről jönnek, az igazi problémánk maga a gondolkodásmód – állítja Covey.
| Minden gyerekben benne rejlik a vezető 25 ország több mint 1500 iskolájában oktatják a diákokat Covey elvein alapuló iskolarendszerben. Ezek az intézmények az életvezetés tematikáját a tananyag részévé tették, annak érdekében, hogy a nebulókat kezdeményező és felelősségteljes egyénekké neveljék – meggyőződésük, hogy erre minden gyerek képes –, javítva a tanulmányi eredményeket és az iskolai kultúrát. A kiemelkedően eredményes emberek hét szokása filozófiáját a program a diákok életkorához illeszkedő nyelven integrálja az iskolai tananyagba (A bennem rejlő vezető). A nevelők és oktatók az életvezetési készségek fejlesztését minden tevékenységükbe beillesztik. Magyarországon Budaörsön és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengeren működik ilyen iskola. A gyerekek mindennapi tevékenységeit átszövő fő feladat gyakorolni, hogy a “vezetem önmagamat” azt jelenti, hogy helyesen döntök és cselekszem, és a “vezetem a társaimat” magatartás nem más, mint példát mutatni helyes döntéssel és viselkedéssel. www.franklincovey.hu |
“Kinek az életét élem?”
“Furán hangzik, de nekem a nehézségek a legjobb barátaim, mert tanítanak. Sokáig hagytam magam sodortatni az élettel, és ha rosszul éreztem magam vagy kudarc ért, másokat hibáztattam, pedig régóta érzem, hogy valami nincs rendben velem – összegzi 46 évét a középiskolai tanár Gabriella, aki egyedül neveli 18 éves fiát. – Az első időszakok boldogsága után minden szerelem kihunyt, egy férfi sem volt igazán elég nekem, az sem, akihez hozzámentem. De igyekeztem kitartani, ha már nagyon kínlódtam, levágattam a hajam, vagy vettem valami szokatlanul dögös cuccot (amit persze többé sosem vettem föl, merthogy túl dögös). Később a lakás kisebb-nagyobb mértékű átrendezésével mentem a férjem idegeire. Aztán beleszerettem egy nős férfiba – nem tartott sokáig, de legalább hozzásegített ahhoz, hogy elváljak. Attól viszont bűntudatom lett, hogy tönkreteszem a fiam életét, csonka családban fog felnőni. Nagyon sokat dolgoztam, hogy mindene meglegyen, és hogy nőnek érezzem magam, egyik felszínes kapcsolat jött a másik után. De hazavinni egyik “szerelmemet” sem akartam. Mivel a barátnőim szerint a probléma valójában én magam vagyok, végül elmentem pszichológushoz. Megdöbbentem, amikor egy alfa-állapotban lezajlott beszélgetés arra ébresztett rá, hogy valójában még mindig az határozza meg a viselkedésemet, hogy az anyámnak akarok megfelelni, az ő szemüvegén át nézem magam. Ezen sokat gondolkodtam, de aztán úgy éreztem, sikerült már kikerülnöm ebből a sémából. Viszont a fiammal egyre inkább megromlott a viszonyunk: teljesen magába fordult, az eredményei leromlottak. Veszekedtem, próbálkoztam zsebpénzmegvonással, jutalmakkal, hiába. Úgy éreztem, ez az egész az én kudarcom. De közben csalódott is voltam, hogy azt a sok törődést, szeretetet, pénzt, amit kapott tőlem, nem becsüli meg. Egyik barátnőm azt tanácsolta, legyek vele kemény, a másik türelemre intett. Volt, hogy napokig csönd volt otthon, de nem a bizalom csöndje, hanem a kivárásé: “Látod, milyen jó fej vagyok? Nem kérdezek semmit, na de mi lesz már?!”
Mindig is nagyon sokat dolgoztam – évek óta gyakorlatilag két munkakörben, és még magántanítványokat is vállaltam –, de inkább valamiféle kötelességérzetből. Erre egy munkahelyi kudarc döbbentett rá, és térített vissza a gondolathoz: hogy nem a magam normái, hanem valami séma szerint – és főleg szorongásból – vállalok el mindent. De mi is ez a séma? És miért szorongok? Nem bízom magamban? Végiggondoltam, mit is sugárzok kifelé, és szörnyű volt szembenéznem a káosszal. Ráment pár napom, de nagyon komolyan rendet raktam a fejemben, rájöttem, hogy ki kell alakítani a számomra fontos értékek sorrendjét, és látni kell, hogy egyáltalán ennek megfelelően élek-e és hozok döntéseket. Szörnyű volt az érzés, hogy a fiamat ebben a zűrzavarban és szorongásban neveltem. De akkor végre elkezdtünk másképp beszélgetni: úgy, hogy megértsem az érzéseit, és ő is értse az én cselekedeteimet. Nagyon lassan ment az átállás, de elkezdtem végre a saját utamat járni, komolyan venni a vállalásaimat, felmérni a teherbíró képességemet, csak azon dolgozni, ami fontos. Most több az időm, sokat olvasok, elkezdtem újra sportolni, és nagyon élvezem, hogy a fiammal helyrejött a viszonyunk.
Mit hallanék szívesen a temetésemen?
A belső rendrakás keserves munka, hibákkal, jóvátehetetlen dolgokkal szembesít. Aki nekilát, úgy fogja érezni, hogy elrontotta az életét, de megéri a fáradságot, hiszen az életének még nincs vége. Fontos, hogy aki rászánja magát, ne meneküljön önbecsapásokba. A belső rendrakás során mindig tudni kell előre, hova akarunk eljutni. Látszólag evidens: persze hogy tudom, gondolja magában a legtöbb ember, jövő nyáron például a tengerpartra, télen pedig síelni. És még szeretnék egy jobb autót. De a belső rendrakás zsinórmértékei nem a vágyaink, hanem az értékeink, a megingathatatlan elveink kell hogy legyenek – annak a tudása, hogyan szeretnék élni, mivel szeretnék foglalkozni tíz év múlva, aztán öregkoromban.
Covey ajánl egy remek gyakorlatot az alapelvek tudatosításához, hogy lássuk, mi az a belső tőkesúly, amely a személyiségünk alapját képezi, és hogy ezzel harmóniában vannak-e a cselekedeteink. Képzelje el tehát, hogy temetésre megy, illendően felöltözve! A ravatalozóban ismerős arcokat lát, és a koporsóba pillantva saját magára ismer. Mindenki azért jött, hogy önt gyászolja, kimutassa a tiszteletét és szeretetét. Négyen mondanak beszédet: valaki a rokonai nevében, más a barátai képviseletében, a harmadik szónok a munkájáról, a hivatásáról szól, az utolsó pedig arról beszél, hogyan tevékenykedett a közösség javára. Gondolja át alaposan, mit szeretne magáról hallani! Ezek után határozza meg az alapelveit, majd azoknak a dolgoknak adjon elsőbbséget, amelyek ehhez illeszkednek, és ezek határozzák meg az emberi kapcsolatait is! Ha így tesz, nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy lázasan tevékenykedik, minden erejével igyekszik megfelelni, fölküzdi magát sok kínlódással egy nagy hegyre, szétnéz, és rádöbben, hogy végtelenül egyedül van – ráadásul hiába szenvedett, hogy feljusson, az ön hegye kettővel arrébb van.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
