Az egész két napja reggel kezdődött, amikor egy nagyon régi külföldi barátomtól kaptam egy e-mailt, hogy tudnék-e neki segíteni. Ártalmatlannak tűnt, azonnal válaszoltam, miért ne tudnék? Gondoltam szállás kellene esetleg, vagy valami infó.
Betörtek a virtuális terembe
Hamarosan jött egy ijesztő, de rövid mail arról, hogy Görögországban kirabolták, mindenét elvették, csak az útlevele van nála, utaljak neki pénzt. Nyilván gyanús volt, de amikor hívtam a telefonján és ki volt kapcsolva, eléggé megfagyott bennem a vér. Mert persze ott motoszkált bennem: mi van, ha tényleg bajba került?
A gyanakvásomat az keltette fel, hogy a teljes keresztnevén írta alá az e-mailt, pedig amióta ismerem, azt sosem használta.
Bár rendesen dobogott a szívem, azért igyekeztem észnél maradni. Megírtam neki – vagy a fene se tudja kinek –, hogy persze, nagyon szívesen segítek, csak pár egyszerű kérdésre kell válaszolnia, ami a barátságunkra vonatkozik. Tényleg olyanokat tettem fel, amit nem lehetett levelezésből, SMS-ekből kideríteni.
Aztán néma csend… Persze itt már azért sejtettem, hogy ez beugratás volt, nem is vártam választ, viszont a barátomat továbbra sem értem el telefonon, tehát teljesen még nem nyugodtam meg. Szerencsére délután jött egy SMS: semmi gond, feltörték a postafiókját.
Pár hónapja szintén hasonlóan jártam: egy régi baráttól jött segítségkérő e-mail, méghozzá a céges postafiókomba. A dolog egyébként utólag vált kísértetiessé, mert ez a barátom bár él némi Facebook-életet, de nem kifejezetten intenzívet, és pont előtte való nap posztolta ki, hogy megérkeztek Kambodzsába. Azért ha pont másnap kapsz egy “help me” tárgyú levelet, amiben az van, hogy nyisd ki a csatolt dokumentumot, abban találod a részleteket, akkor én vagyok az, aki ki fogja nyitni, és alkalmi Amélie-ként már a mentőakció részleteit tervezgettem. Szerencsére csak annyi baj történt, hogy ronggyá vírusoltam az összes kontaktomat, ami persze elég kellemetlen volt, de nem bírtam volna megtenni, hogy nem nyitom ki. Egyértelmű, hogy akik ilyesmivel szórakoznak, visszaélnek a naivitásunkkal, és nyilván erre az empátiára gyúrnak. Ennél a régebbi esetnél egy gép szórta meg spamekkel a postaládámat, a frissebbiknél azonban egy élő emberrel leveleztem – na, ez azért elég ijesztő.
Ami akkoriban engem a padlóra küldött, az az volt, hogy valahogy a Facebook rendszere alapján jöhetett a támadás, mert sokkal nagyobb valószínűséggel nyitok ki egy segítségkérő levelet, ha az ismerősöm Kambodzsában tartózkodik, mint ha a Facebook tanúsága szerint épp a Balatonba lógatja a lábát.
Párhuzamos történetek
Miközben ez a történet zajlott a háttérben, egy kollégám ezt az üzenetet tette ki az üzenőfalára a Facebookon:
“Tegnap este fél kilenckor betörtek hozzánk. A kisfiammal ültem a konyhaasztalnál, amikor egy feketébe öltözött férfi berontott, felkapta az előszobaszekrényen pihenő táskám, és kirohant. Kihívtuk a rendőröket, akik elmondták, hogy ez volt a harmadik eset két héten belül a környéken. Egy férfi kint vár járó motorral, a másik beront, felkapja a táskát, és megy. Tehát táskákat előszobából elpakolni, az összes ajtót egész nap zárva tartani!”
Egyszer régen én is átéltem egy hasonló esetet a barátnőmnél, rémes volt: egy buli után másnap reggel arra ébredtünk, hogy egy fekete maszkos alak matat az előszobában. A mai napig lenyűgöz, ha eszembe jut, hogy mennyire észnél volt akkor a barátnőm, s bár csak szóban, de olyan keményen elbánt a pasival, hogy az végül zsákmány nélkül megfutamodott, és kirohant a lakásból.
Sőt ha jól emlékszem, valami rendőrségi kamera alapján végül beazonosítani is sikerült.
Nekem a nagypapám anno azt mondta, hogy a zár csak becsületes emberek ellen véd (jó, mondjuk be kell csukni, de vélhetően kipattintani is egy pillanat), az interneten tárolt adataimról meg azt gondolom, hogy bárki hozzájuk férhet, sosem voltak illúzióim. Sokan maradinak tartanak, de bizonyos dolgokat – például a sok-sok éve nagy becsben tartott telefonos névjegyzékemet és a telefonom teljes tartalmát egyáltalán nem vagyok hajlandó a neten szinkronizálni.
Szóval eddig sem voltak illúzióim, és történt már velem pár olyan dolog – a lánylakásomba is betörtek egyszer anno –, amiről korábban azt gondoltam, hogy velem ez nem történhet meg, mégsem élek alapból folyamatos rettegésben. Ám ez a két eset egy nap alatt azért megfeküdte a gyomromat, és most jobban odafigyelek arra, hogy bezártam-e kulcsra a bejárati ajtót…
